Mióta az egészségesebb életmódválasztás miatt sokféle új ételt kreáltam, ismerkedem bizonyos új ízek rám való hatásával.
A karantén alatt az otthoni alapanyagokkal kísérleteztem sokszor isnpirálódtam internetes receptekből, hogy aztán morogva arrébbhajítsam a már kinyomtatatott szöveget, és támaszkodjak a saját kreatív tárházamra, a bennem lévő érzékelésre, arra a belső tudásra, és választásra, amelyet a tanítványaimnak is tanítottam, amikor az általuk minden héten elkészíteni vágyott hasábburgonya-rántotthús kombót, pl. szilvásgombócra, vagy általunk gyúrt tésztára cseréltük.
Mert a szlogen az volt, hogy túlélőtábor az általam vezetett főzőóra, és képzelje el a diák, azt a szituációt, hogy mindössze egypár alapanyag van otthon, mégis főzni szeretne valami finomat.
Volt olyan alkalom is, be kell valljam, és a mai napig büszke vagyok rá, amikor én tanultam a diáktól, pl. a császármorzsa sütőben való elkészítését, vagy a majonéz helyett hamis majonézt joghurt és mustár felhasználásával. Ezeket mai napig használom, és mindig hálát adok azoknak a diákjaimnak, akik túlnőttek engem, és engem “tanítottak”.
De térjünk vissza az új étkekhez. Miről jutott eszembe mindez?
Sosem szerettem a leveseket. Évek hosszú során át, ódzkodtam minden levestől, mert feleslegesnek éreztem, elfogyaszásukat. Igaz, háziasszony létem, nagyháztartás vezetési idején, kétnaponta volt váltás, és szombatonként sűrű leves, és sok-sok palacsinta, volt a menü, de azokban a levesekben mindig a hús adta meg a tápanyagot. (Viszont húst nagyon ritkán eszem.)
Anyósom szerettette meg velem az első olyan levest, a foghagymás krumplilevest, amelyet szívesen fogyasztottam.
Mióta egyedül élek, háztartásomban szinte csak a karácsonyi menüben volt hely a levesnek, az is akkor, ha gyerekeim, unokáim itt töltötték a karácsony bármelyik napját, de pont ezeknek az ebédeknek kapcsán kezdtem el krémleveseket készíteni, zellert, brokkolit felhasználva.
Talán egy éve, hogy egy ismerősöm, aki a szaktolgozatához daganatos betegségből gyógyulókat, gyógyultakat keresett meg, elhívott egy beszélgetésre egy számomra ismeretlen étterembe.
Nagyon hideg volt, kerestem a helyet, sokáig kóvályogtam a hidegben, az ismerős is késett. Mikor végre leültünk beszélgetni, megkérdezte, mit ennék, innék, hogy felmelegedjek.
A tábla, mely már érkezésemkor is felkeltette a figyelmet répalevest ajánlott, s bár sosem tudtam volna elképzelni, hogy ilyent egyek, mégis, mivel elég éhes is voltam, és szinte reszkettem, annyira átfáztam, a pincértől répalevest rendeltem.
A leves mennyei volt!! Életemben nem ettem még olyant, fűszerekekel teli mézes íz, színes, ambrózia volt ez testemnek, lelkemnek! Az ízek és az illatok mindenhova beszívták magukat a szervezetemben, az orromba, a gyomromba, a bőrőm minden pólusába. Illatoztam, mint egy indiai kifőzde, és égő meleg szeretet árasztott el kívül-belül.
Kértem a receptet, de végül anélkül hagytuk el a helyet.
Azóta répa mindig van a hűtőmben. Hiába van más étel, hetente készítek répalevest, indiai fűszerekkel, csípősen, krémesen, illatosan.
Amikor eszem, érzem, ahogy végighalad testem minden procikáján, a narancssárga szeretet, az étel hálája, a teljesség, a szakrális csakra színe, a karneol rezgése, a narancsban bennelévő vörös és sárga, a karotin, Földanya ereje.
Álmodom, repülök az érzéssel, az ízek orgiájával, ahogy nyelem a levest apró kortyokban engedem át a torkomon, álmodom az ízek által, repülök a repülőszönyegen, alattam sárgarépafolyó száguld, csónakázom rajta a “belek alagútján” (J.A).
A karantén alatt kitalált csodás étkekről később mesélek.
Láttam egy filmet, ahol egy ételblogger több tízezer embert hódított meg írásaival. Elmerengtem, hogy vajon, ez a kreatívitás, ez a blogolás mennyire lehet kedves másoknak, hiszen az étkezés az élet nagy misztikuma….
(A képen az említett leves, amint rám mosolyog!)