Tegnapelőtt kint jártam végre a parkban. Ahogy haladtam arrafelé a nyáron nem igazán megszokott 19 fokban, érdekes energiákat, tapasztaltam, és valahogy minden más volt.
Azt mindenesetre megtapasztaltam, hogy minél tovább elhanyagol az ember egy újabb jó szokást, és visszatér a régi reggeli rutinhoz, akármiért, és ez most lehet az esőre fogni, hiszen, tényleg esett, zuhogott, szakadt, lógott az eső lába, vagy csak úgy az ágy finomabb volt, el kellett menni beutalóért, mindegy, az ember hajlamos arra, hogy lebeszélje magát, elég egy kis indok, és az ego, a kisördög, a bal agyfélteke, bármi, rögtön lubickolni kezd és mondja a magáét. Az a legkevesebb, hogy a park megvár, de ennél cifrábbakat is hallok odabentről.
Így működünk. Ezért lesz nehéz valaha is újraindulni az igazi élettel ezután a zárlat után, mert ugyan változtunk, amennyit magunkba tettünk a bezártság alatt, de ezzel együtt egy csomó olyan dolog is felszínre került, amelyek eddig elbújva megrekedve, lenyomva, már nem zavartak, nem jeleztek, mert azt hittük, ó ezen már túl vagyunk.
Pedig elég kilépni, és megérezni az eső utáni hárs illatát, a légben terjengő édes illatokat, felnézni az égre, látni az ezer felhőt, a formákat, beleburkolózni a szél köpenyébe, és lépéseket tenni előbb a betonon, aztán a fűben.
A látvány magáért beszélt, a tó körül a nád legalább 20 cm-el magasabb, mint volt az a „vízözön előtt”. A park ugyan szét van fúrva, de minden zöld és vidám.
Sajnálattal láttam viszont, hogy a fám levelein barna foltok vannak, vagy a jégtől, vagy a futópálya, amely építése fantasztikus eredmény lesz, ha elkészül, – mégis fák csonkításával, és gyökerek szétvágásával jár, és az egész park olyan most, mintha egy, vagy több óriásvakond munkálkodott volna az elmúlt időszakban.
De továbbmenve, a park első részén, megtapasztaltam újra a csendet, a nyugalmat, és a hátsó parkban, volt módom a bujkáló napfénnyel, a hol enyhe, hol erősebb széllel támogatva meditálni a padomon. Megpróbálkoztam a mezítlábas közlekedéssel, hiszen a zöld aljnövényzet akkorára, és olyan puhára nőtt, amelyre jó volt rálépni, de mivel egyes kutyások nem takarítják fel a kutyájuk nyomait, mégis visszabújtam a cipőmbe, mivel a bokáig érő csodás zöldben nem láttam, érezem az alján mi lehet.
Amikor elkezdtem kijárni a parkba, ilyenkor indultam. Az eltelt egy hónapban, később indulok, nem tudok felkelni, és indulni, foghatom ezt az időjárásra, vagy a belső lebeszélő hangra, mindegy, menni kell, ez a lényeg.
És a park tényleg (meg)vár!