A köd leszállt tegnap este. Napközben a csodás őszi időben elmerengtem az elmúláson, ahogy mostanában sokszor.
Ha bármi történik napjaimban, mindig eszembe jut, hogy mennyire semmit sem tudok arról, hogy édesanyám miket csinált ennyi idősen.
Édesapám viszonylag korán, 71 évesen elhunyt, de anyukám még 22 évig élt egyedül, a maga választotta egyszobás lakásban, a belvárosban.
Anyukám utolsó másfél éve:
Egy ápolási osztálynak nevezett hely, a Szövetség utcában, ahol minden volt, csak ápolás nem.
Megőrzés, idős testek, egy-ötágyas szobákban.
Ha véletlenül egy kedves, anyu szerint, „mosollyal gyógyító” belgyógyászt osztottak az idősek mellé, akkor nem sokáig dolgozott ott, elhelyezték hamarosan.
Amúgy, meg sosem értettem, hogy a magyar „egészségügyet”.
Folyamatosan „újítanak”, ami azt jelenti, hogy a jól működő osztályokat áthelyezik lerobbantabb helyekre, aztán tovább, a még funkcionáló kedves, figyelmes orvosokat belökik a szakadékba, bármilyen formában, és aztán…
Ezt megéltem anyuval is, beköltöztetését követően, pár héttel később arra mentem be a szobájába, hogy ketten fekszenek ott, egyik egy magáról nem tudó, elhagyott idős nő, és anyu. Az egész folyosó egy falanszterre emlékeztetett, és mikor nagy nehezen előkerült az orvos, akivel egyébként „meg volt beszélve”, hogy figyel anyura, közölte, hogy mindenkit átköltöztettek, az onnan 50 méterre levő másik szárnyba. Ja, hogy senki sem szólt? Most szól…
Az ápolási osztály „végjáték”.
Bízom abban a sok önmunkában, amelynek része 17 éve tartó családállítás, utazás, meditáció, tánc, önismeret, ingázás, tanulás, tanítás, saját blokkjaim oldása.
Ezek szerint, megvan az esélyem, hogy másképp alakul életem, majd a vége táján.
A szülők, a generációs történetek megidézése egy-egy előző életes utazásban, belső utazásban, előző életet megidéző családállításban, felmerül, vajon, mit tehetett ő, akinek az életet köszönhetjük.
Az én anyám nem volt annyira aktív, mint én.
Az idősebb nők, férfiak, akinek csak az orvosi rendelő, a tévé sorozat, a vonalas telefon, a még élő rokonok, a napi, esetleg kétnapi telefonálás a jussa, az vajon szeretné-e megtudni a lehetőségeket?
Édesanyám, szerencsére ahogy a 80 éves korát átlépte, kapott napi segítséget, ami persze ugyanúgy sántított, hiszen ezek a nők ott voltak vele a nap 8 órájában, és a végén, kihasználva naivitását, elloptak tőle több, mint 1000000 forintot…
A családállítás rendjében van egy furcsa rész, amely azt boncolgatja, hogy a tágabb családba mindazok beletartoznak, akik kárt okoztak a családnak, bármilyen formában. Tehát, távolabbi családhoz tartozó tag lett az a két nő, aki meglopta, és ezáltal, engem is.
Manapság, amikor ezek a gondolatok előjönnek, előjön a hiány, mert nagyon ritkán, inkább nem beszéltünk mélyebb dolgokról.
Mit érzett, milyen volt a fiatalsága…
18 évesen elvitték a németek, 20 évesen ért vissza a pokolból, újraindította a szekeret, amelybe nemsokára apu becsatlakozott, aztán hat évre rá én megszülettem.
Közben volt újjáépítés, Rákosi rendszer, apu, akit mindenhol félrelöktek, kihasználtak, aki rokkant volt, és sosem szólt, lettem én, aki már kisbabaként, kisgyerekként is másképp látta ami körülötte volt, aki a közösségbe oly fiatalon került, hogy mindig megérezte, megérezhette, mi is az egyedüllét, mi az, amikor az egyén egyénisége beleolvad, vagy kiválik, vagy legalábbis ki akar emelkedni a közösségből, úgy, hogy tulajdonképpen közösséget építi vele.
Csak a sérelmek kerültek napirendre. Ritkán volt szó örömről, boldog pillanatokról, a karácsonyi ajándékot már novemberben odaadta, hiszen, várta a hatást, és többet tudtam a vevőkör, és a kollégák lelki életéről, mint az övéről.
Ebbe belekeményedett. Az évek során már csak azt éreztem, húz lefelé ez a negatívitás, nem volt rálátásom arra, hogyan is lehetne a szivárványra rácsüccsenni vele, bár néha eljutottunk közösen moziba, színházba, de akkor már feleség voltam, reggeltől-estig húztam az igát, mindenkinek meg akartam mutatni azt, amit amúgy látnia kellett volna anélkül is.
Családállítás.
7-9 generáció emberei, lelkei, történetei befolyásolhatják, a saját történeteinket felül mindazt, ami történik velünk.
Ahogyan az életünk kerekét tekerjük.
A családállítás egy a lehetőség, hogy változtassunk, ez olyan, mint amikor az autóban hirtelen a másik irányba tekerjük a kormány.
Ha te is szeretnéd a kormányt másik irányba tekerni, gyere el családállításra, vagy Lenormand kártyára, vagy Önismereti társasozásra, vagy Belső utazásra!
Itt, nálam, ahol folyamatosan történnek a dolgok megláthatod, annak egy kis szeletét, amire kíváncsi vagy, ahogy én is néha rálátok, és akkor egy kicsit jobb lesz, a jobb…
Bejelentkezés: ronakati@gmail.com, www.ronaikatalin.hu, vagy Messengeren, vagy személyesen.
VÁRLAK!
A fotó kb. 15 évvel ezelőtt készült karácsonykor.