Öt óra előtt ébredtem. Amúgy megvolt a hat óra. De vágytam pihenni, meditálni, s bár a gyomrom hangosan korgott, nem hallgattam rá. Meditáltam.
13. napomat kezdem ma a lakásban, és a meditáció megint előhozta azt, hogy alapból, azért zavar minket a “bezártság”, mert “kell”.
Meditációmban előjött az általános iskolás kis Kata, aki a földszinti lakás hátsó szobájában, egy rácsos ablak mögött ült az íróasztalánál, olvasott, olvasott, olvasott, tanulás helyett is. Az udvaron, amely köves volt, hol a 82 éves Jolán néni sétált körbe-körbe, morogva, hol Gicziné söprögetett, hol akármilyen néni locsolt. Nem volt rajtam kívül gyerek, Tomiék is már elköltöztek, talán egy órán keresztül sütött be a nap, haladt végig a földszinti lakás ablakain, előszoba, – amely a konyha is “fényét” is biztosította, mert a konyhát az előszobától, amely kicsi volt és keskeny, egy üvegfal, és üvegajtó választotta el, – szüleim szobája, egy ablak, két ablak, és az én szobám, majd szégyenlősen elszaladt a sarokig, és már ment tovább az emeleti ablakokra, Hugó bácsiékhoz, és aztán feljebb, míg sötét lett, és nappal is lámpát kapcsoltunk a szoba belsejében. Nem mentem ki, volt, amikor egész nyáron az ablak mögött ücsörögtem, nyitva is volt sokszor, de az öregasszonyok lármája zavart. Inkább az önkéntes bent maradást választottam. Vasárnaponként, amikor csend, béke, nyugalom volt az Akácfa utcában, és másfelé is, csak a rántott hús és húsleves illat terjedt, meg a kanálcsörgés, elindultam a Royal cukrászdába sütiért. Akkor a jelenben, a csendben a vasárnapi energiában jó volt az utcán sétálni, menni, érzékelni, hogy aztán, lásd, egy ilyen napon, mint ez a mai, el tudjam mesélni ezt az érzést.
A többi önkéntes “karanténomról” máskor mesélek.
Lényeg, a meditációban megint rámutattak arra, hogy Kis Kata akkor magányában, és lehetőségek hiányában, testvér, barátnőmentesen, és a szülőkkel való neki akkor megfelelő kapcsolódás híján zárta be magát, de csak a testét, mert a lelke szárnyalt, Jack Londonnal, Jókai Mórral, Karl May-jal, Móricz Zsigmonddal, és sokakkal másokkal. Igaz, a könyveket az 1. sz gyermekkönyvtárból kölcsönöztem, ahol szintén öröm volt az élet, és a böngészés lehetősége, de ott is a könyvek segítettek, a betűk, és az írás. 
Arra is rámutatott a ma reggeli meditáció, ha nem tudtam volna, – hisz tudom, – hogy most is csak a testemet tartom bent a lakásban, a lelkem szárnyalhat bármerre, bármeddig, és szárnyal is. Ráadásul, lakásomba besüt Isten és az élet Drága Napja, nem egy picinyke órán keresztül, hanem órákon át, hol a konyhai oldalon, hol a szobain, és látom az eget, egészen ellátok a Szabadság hegyig!
A szabadság belül van, ha elhisszük, akkor úgy is lesz!
(Mivel egyetlen azóta is ott lakó elintézte, hogy a ház, ahol felnőttem teljesen fel legyen újítva, ezért van róla belső fotó. A mi régi lakásunk jelenleg kiadó apartmanként van meghirdetve, – Szandi és férje ott kezdte közös életét, – már nem az egyenes rácsok vannak az ablakokon, de látható, hol néztem bentről kifelé, – bal oldalon a saroktól számított negyedik ablak, – amikor más vidáman szaladgált a szabadban, vagy a játszótéren.)