21 évesen, három éves munkaviszony után, abban a biztos tudatban, hogy nekem más teendőm is van az életemben – lévén elektronikai műszerész érettségizett szakmunkásként bocsájtottak útra 18 évesen a középiskolából, majd egyre jobban eltévedni látszottam gyárak, üzemek, hivatalok, szervizek munkalehetőségeinek labirintusában, (bandázsolás a Kohászati Gyárépítő Vállalatnál, fizioterápiás gépek javítása a Kórház és Röntgentechnikai Vállalatnál, vasalózsinór összeszerelési betanított munka a KFKI-ben, raktáros az Elektromos Kft-nél, Xerox gépkezelő az Országos Tervhivatalnál, majd IBM Composer beíró munka a KISZORG nyomdában), – felvettek nappali tagozatra Debrecenbe, Népművelés-Könyvtár szakra.
Bár próbálkoztam az Eltén is népművelés-magyar szakkal, ezért jártam előkészítőre ugyanitt, de kevés volt a tudás, és őszintén megmondva, jobb nem is történhetett velem, mint, hogy elhagytam Pestet, és önálló, bár kollégiumi létben, kipróbálhattam azt a Katalint, aki folyamatosan lázadt, és folyamatosan falakba ütközött, hogy mégis, vajon mennyi az igazi erő, mennyi a dac, és mennyi, milyen súllyal létező fiatal lány is vagyok valójában.
Nem mintha Debrecen a maga cívis létével megkönnyítette volna ezt a dolgot, hiszen még magasabb falakba ütköztem, és még több megalázásban volt részem, de ugyanakkor sok minden kinyílt előttem.
Megismertem sok mozgalmat, és megláttam azt a tulajdonságomat, hogy rá tudok érezni, könyvekre, önmagam erejéből, megtaláltam Bulgakovot, Buzzatit, Sylvia Plathot, Marquezt, Corsot, Ginsberget, Salingert, Szabó Magdát, Szerb Antalt, Devecseri Gábort, erdélyi írókat, és sorolhatnám, azt a rengeteg csodát, amelyet magamnak alakítottam.
Egyedül jártam moziba, művész filmekre, később engedéllyel filmesztétikából írhattam a szakdolgozatomat, csapatostul váltottuk meg a világot a főiskolával szemben lévő „Gödörben”, sűrűm jártam színházba, segédszínész szerelmemet csodálva, táncoltam táncházasokkal a főtéren, mindez egyrészt az akkori lét irányzatainak segítségével, folyamatosan harcolva a vezetőséggel, és kiállva magamért, és másokért, megélve a majdnem kicsapatást és a meghurcolást, de boldog harcos kedvem nem veszítve, dohányozva, és hajnalonta speciális reggelim illatával ébresztve az emeleten lakókat.
Azzal, hogy debreceni diák lettem egy kezdődő szerelem problémái is feledésbe merültek, – nős férfi, bujkálás, – mégis a változás nem vonta teljesen magával a kapcsolat abszolút szétszakítását, így, amikor bármi fájdalom, öröm, egyéb energia ért, volt kivel megosztanom, mert egy darabig, rendszeresen váltottunk leveleket egymással.
Ekkor születtek olyan versek, melyeket újságokból szabdalva ragasztgattam össze, míg a megfelelő, nekem tetsző mondanivalóját el nem érte.
Vagy 25 év elteltével, egy véletlen találkozás eredményeképpen, akkori szerelmemmel újra indult a szerelem, amely hét évig tartott, ma már emlék mindez csupán, de a vagdosott versek izgalma tavaly újraéledt, és egyre teljesebb formát öltött egy kis könyvben, amelyet Art Journalnak neveznek kitalálóik.
Tegnap, lányom meglelte a tavaly készült kreatív könyvet, – kézzel készült művészi naplót,– amikor születésnapi köszöntésre nálam volt az egész család, négy felnőtt, négy csintalan gyerkőc, az én szép családom, és ennek kapcsán magam is újraolvastam egyik így készült versemet, amelyet most ideteszek, mert változatlanul érzem az erejét.
Tavaly ez a kreatív általam alkotott könyv támogatóm volt a kezdődő vizsgálatok idején, a magamért folytatott harc kezdetétől, jó pár hónapig.
Társam volt ez az alkotás az erőgyűjtésben még az orvosi diagnózis hatása és a kemoterápia között.
A könyvet, melyből vagdostam, az alább olvasható általam így alkotott verset, – immár 52 éve őrizgettem, talán ezért, hogy újraéledhessenek, hisz lapjai morzsolódtak, és sárgára fáradtak – még 1967-ben kaptam Tarcsy Judit középiskolás osztálytársamtól, 15-ik születésnapomra.
Tisztelem
ahol a képzelet, teremtő hév,
s nem a gépezet, ahol, mint anyaméhben az embrió
a gondolat fogan.
S, mint autó tükrébe, ahová a képek
többféle irányból futnak és kitérnek
fotómontázsszerűen.
Az Ember múltat ismer, jövőt kutat,
az élet, mint bolondos szerelem-ének
szivárvány gyúló-csillag, rózsa, mely
időtlen békét suttog, röpít, lendít.
Érezni akarom,
hogy minden szépségnek én legyek az őre,
gyűjtője, harcosa, trombitása, hőse,
mely múlttól, s jövőtől
független-szüntelen
csillogó mézcsókká tüzesít.
(A bejegyzés elején látható fotó 19 75 nyarán készült lengyelországi stoppos utunk alkalmával Börzsönyi Erika kollégiumi szobatársnőm és egy lengyel vendéglátónk társaságában a Mazuri tavaknál.)