Amikor a tér, és a nap,- nap utáni történések ráébresztenek, hogy a megszokott dolgok már nem visznek előre, s lehet, hogy valamit fel kell adni, el kell engedni, és valami egész más felé fordulva új útra indulni.
Ugyanakkor felmerül, hogy mindehhez egy csomó, ez idáig jól működő dolgot a hátra kell hagynom, ami bennem mindig egyfajta gyászfolyamatot indít el, mint amikor kisiskolásként elvesztettem az ebédpénzt, vagy felidézi azt az érzést, amikor megloptak, vagy nekem érthetetlen okból elfordult tőlem valaki, de az érzések, amelyek hátramaradnak, arra késztetnek, hogy a konkrét dologtól elvonatkoztatva, haladjak végig a gyász öt szakaszán – a tagadás, a düh, az alkudozás, a bánat/lehangoltság és az elfogadás lépésein.
A kis gyászfolyamataink nap,- nap után megjelennek életünkben, ugyanakkor azt tudom már, ha nem megyek le a mélyére, nem gyógyul, és sosem fogom tudni megélni az újat.
És, egyébként, mi van akkor, hogyha az, ami ami felé tartok, az még igazából csak „valami”, vagy valaminek a valamije, de bizonyosságom van abban, hogyha kérem az Univerzum segítségét, rövid időn belül körvonalazódik a megfejtés…
Mert mi van akkor, ha tényleg most jött el az idő?
Mi van akkor, ha ugyan ismeretlen az új, de bizonyos, hogy az elindulásnak helye van…