Ahogy kilépek a lakásból megcsap a május illata. Fantasztikus meleg szárnyaló virágillat, bár, a gyermekkori orgonaillat nincs közte.
Emlékszem, anyák napjára az orgona evidens volt, akinek volt kertje onnan, vagy a másik kertjéből, mi az a piacon vettük meg.
Tavasztól őszig anyu mindig tett virágot a konyhaasztalra.
Asszonykoromban volt kert, ahol laktam, abban a magánházból kiképzett társasházban, sőt a kerten nyíltak is virágok, talán orgona is volt, de nem emlékszem, hogy tettem volna virágot az asztalra vasárnapi ebédhez.
Egyik nap valaki által letört orgonaágat találtam az sétaúton a parkba menet, hazahoztam. Piciny volt, és hamar megadta magát az elmúlásnak, de volt lehetőségem hazafelé, és még párszor nagyokat szippantani illatából.
Ez a legszebb évszak. A legkedvesebb hőfok, a vibráló levegőben elterülő illatok, színek, fények, mindaz, ami az újrakezdés, a születés, a feléledés, a nyitás, a hit az életben.
Két éve virágvasárnapon mentettem meg egy fűzfaágat, amelyet más letört a parkban, kétfelé vágtam, kigyökereztettem, és most két évvel a „”felnevelése után”, az egyiket elajándékoztam a földszinten élő két gyermekes anyuka házunk hátsó bejáratánál kialakított kertjéhez, a másik is útra fog kelni hamarosan, Leanderekért cserébe, távozik a XIV. kerületbe.
Mintha a gyermekeimet engedném az útjukra. Jó érzés. Valamikor, mikor én már újra fény leszek, ezek az ágacskák faként fognak élni, ott, ahova elültették, és tavasszal majd örvendhetnek az életnek, a létnek, a fénynek, az illatoknak. Áldás.