A lélek nyelve, az érzés.
A társasjátékokról szóló több hónapra tervezett cikksorozatom első beszélgetőpartnere Salamon Laura, aki egy spirituális alapokon nyugvó önismereti társasjáték megalkotója.
Laurát egy nyílt napon ismertem meg, első játékmester-képzéséhez keresett vállalkozó szellemű társakat. Szimpatikus, logikusan, és átláthatóan tiszta előadói énje, – melyet, mint később kiderült évek alatt, vezetői pozícióban, tanult egy multinál, – engem meggyőzött, és arra késztetett, hogy ott a helyszínen azonnal jelentkezzem, szeretnék tőle, általa tanulni. Az egy év folyamán, melyben havi egy hétvégén találkoztunk, és az azóta is tartó kapcsolatunk okán, már régen csiklandoz az igény, hogy szeretném az életútját, és az általa megalkotott játékot bemutatni, mert ez bizony egy igazi filmbeillő történet. Egy fiatal lány elindul, még nem tudja, hova vezeti majd az út, és amely út egyáltalán nem egyszerű, de évekkel később, már látszik, hogy mindennek oka és értelme volt, van.
Laura Szlovákiában született. Egy 1300 lakost számláló Bély nevű faluban nőtt föl. A helyet is, és szüleit is lélekként ő választotta. Így mesél erről ő maga:
– Az én beszületésem „trükkös” volt. Nem várt gyermek voltam, olyannyira, hogy édesanyámnak orvosi diagnózisa volt arról, hogy soha többé nem lehet gyermeke. Ehhez képest, köszönöm szépen, egész jól itt vagyok, és köszönöm, nagyon jól érzem magam. Tehát, nagyon bonyolultan indult az én életutam. Két olyan materialista szemléletű, idősebb szülővel, akik a II. világháború alatt, ill. közvetlen utána születtek, én, pedig a 80-as években érkeztem meg hozzájuk. Óriási generációs feszültséget indukálva, ráadásul tudtam, hogy mindig részese vagyok valami „nagyobbnak” a családfámon túl is. Volt, hogy kiskoromban odaálltam édesanyám elé, és elkezdtem sorolni, amiket látok. A történeteimet hallva kifutott arcából a vér, megsápadt, és csak annyit mondott „nem tudok hozzászólni, gyermekem”. Ezután azt éreztem, hogy kímélnem kell a szüleimet, mely érzést tett kísérte, és ez végigkísérte eddigi életutamat, szüleim haláláig.
Volt egy világom a családommal, és volt egy saját belső, amit féltettem, dédelgettem. 2020/21-ben vesztettem el édesanyámat, édesapám előtte három évvel távozott, így váltam teljesen felnőtté, az elmúlt évben. A temetés után elhoztam a nekem kedves ereklyéket a családi házból, ahol az ifjúságomat töltöttem. Ahogy előkerültek rejtett kincseim, rádöbbentem, már akkor micsoda csatornázásaimról jegyzeteltem magamnak! Visszaolvasva, most, 24 évvel később, ledöbbenek a 17 évesen leírt saját történeteimtől! Ezek a dolgok, – bár nem emlékszem, mi történt akkor, amikor a történéseket lejegyzeteltem, – beépültek, teljesen a részemmé váltak. Volt egy részem, a társadalmi élet, a szülőkkel, az iskolával való kapcsolódás, a mindennapokban, ugyanakkor volt a másik részem, egy nagyon magányos, önpusztító, belső világ, amely talán azért alakulhatott ki, mert annyira nem tudtam megosztani a „kincseimet”. Nem tudtam megélni a kreativitást.
Az a környezet, amelyik engem körbevett, nagyon ingerszegény volt. Nem találtam senkit, akivel meg tudtam volna osztani, mindazt, ami folytonosan bennem zakatolt. Vagy nem olyan módon, ahogyan vágytam rá. Hosszú évekkel később kezdett bennem ez a sok ösztönös dolog „katalizálódni”, amikor energiagyógyászati, angyal, és egyéb tanfolyamokra eljutottam.
Mindezek fényében vallom, nem elég a tehetség, az ösztön, ha nincs hozzá tanult tudás. Azt vettem észre, minél jobban képzem magam, annál szélesebb spektrumon tudok befogni a csatornámmal. Ha nem tanulunk, nem képezzük magunkat tovább, ha nem tesszük ki magunkat próbának, akkor az a csatorna, amely rendelkezésünkre áll, csak abban a referenciakeretben tud működni, ami kezdetekkor számunkra adott volt. Ha, pedig képezzük magunkat, sok izgalmas, az emberi léttel kapcsolatos titok tárulhat fel számunkra.
– Szlovákiában születtél, és ott is éltél 20 éves korodig. Vajon, ha Budapestre születsz, máshogy alakul a sorsod, az életutad?
–Ó, ez egy izgalmas kérdés! Volt egy segítőm, akivel közös munka során kiderítettük, hogy háromszor próbáltam nekifutni ennek az életnek. Az egyik „nekifutásom” pont Budapest lett volna. Ha ahhoz a családhoz érkezem, akkor egy nagyon merev apám lett volna, aki nagy valószínűséggel az én „csatornámat” nem tolerálta volna, sérüléseket szereztem volna, és nehéz lett volna visszatalálni önmagamhoz. Így, viszont, két nagyon emberséges, „puha” szülőt kaptam. Együtt éltünk macskával, kutyával, nyúllal, a természettel, fűvel és fával. Azt gondolom, ez a természetközeliség, az almafa, diófa, körtefa, gyermeki lelkemet nagyon táplálta. Ezt Budapesten nem kaptam volna meg. Ha Budapestre születek, biztosan más az életem, más az anyagi hátterem. Nagy valószínűséggel, most dr. lenne a nevem előtt, és lenne 3-4 diplomám. Vidékiként viszont másképp történt. A hálóterv, amelyet Földre indulásunk előtt készítünk nagyon fontos. Ha Budapestre érkezem nem kapom meg azt a sok impulzust, amely engem töltött. Nem mindegy, hogy két stresszes szülő gyerekeként, vagy két nagyon békés vidéki ember gyerekeként nősz föl.
– Nagyon érdekes ez a szemlélet. A hálótervről a tanfolyamon is meséltél. Izgi azt tudni, hogy van A,B,C,D lehetőség egy családfán belül. Ahogy a PIN kód négy számjegye is milliárdnyi variációra képes, ugyanúgy már induláskor rengeteg lehetőségből választhatunk, variálhatjuk a terveinket.
– Ha a családban található lehetőségeket vesszük figyelembe, nem olyan nagy a szám, mely a változatokat és a végeredményt megmutathatná saját lényünk milyenségére. Bárhova érkezünk lélekként, mindig van ajándéka, és ára. Sokszor látom a kismamákban azt a törekvést, hogy gyermeküket a legnagyobb nyugalomban és békében szeretnék felnevelni, de akárhogy is, el kell fogadni, ez a világ nem ilyen. Nyilvánvaló, hogy lehet törekedni erre, de az is fontos, hogy anya a saját önfejlődési útját is bejárja egyben. Lehet, hogy ez a mai tendencia, az, hogy mindent megadunk a gyermeknek, de önmagunkkal nem mindig vagyunk jól, nem segít a fejlődésben. Ha önmagunkkal harcban állunk, ha az érzelmi jóllétünk nem megfelelő, azt a gyermekünk, mint a szivacs, magába szívja, és a tudatalattijában rögzíti. Ettől betegségek alakulhatnak ki.
Az a megnyugtató környezet, ahol felnőttem, jó alap volt az utamhoz, sokszor merítettem már belőle, s aztán persze, – ugyan kerülő úton, – de eljutottam Budapestre, s már 2004-óta itt élek. Néha elmosolyodok, ha eszembe jut, hogy már ugyanannyi ideje élek itt, mint amennyit Bélyben éltem. Aztán egyszer csak elindultam, hogy kipróbáljam Európa nyugati felét, két bőrönddel elindultam Németországba.
– Érdekelne az a pár év, amelyet Németországban töltöttél, hiszen sok mindenre ráláttál a kinti időszak alatt. Nem piskóta egy 1300 fős faluból elindulva, a több milliós Berlinben munkát vállalni, úgy, hogy a nyelvet sem ismerted. Milyen tudatossági fejlődési fokokon mentél keresztül e vállalás kapcsán?
– Húsz évesen indultam el. Tudnod kell, hogy nekem nagyon viharos tinédzser-korom volt. A belső harcokat önmagammal, és önmagamban vívtam, kívülről semmi sem látszott ebből. Akkori rajzaimban, leveleimben látható a sötét fekete hangulat. Tetteimet az fémjelezte, hogy változatos módokon próbáltam „elpusztítani” magam. Nagyon mélyen zajlottak ezek a történések. Felszínen én voltam a tökéletes gyermek, aki nem okoz gondot a szüleinek, aki mindig alkalmazkodik, illeszkedik, az egyetlen, amivel lázad, az, hogy néha felveszi a hasított farmernadrágot. Törekvő, ambiciózus, sikeres gyerek voltam, mindeközben, belül saját magammal való viszonyban nagyon nem voltam a helyemen. Nem tudtam megfogalmazni, vajon, mi a bajom, és segítséget se tudtam kérni. Környezetemnek, szerintem fogalma se volt arról, hogy milyen sötét órákat élek át. Aki végigkísért, mindig mellettem volt, mint segítség, az az őrangyalom volt. Sötét gondolataimat kiírtam magamból, és erre sugallat válaszok érkeztek tőle. Elképesztően sok életbölcsességet kaptam, mert mindig máshogy közelítette meg a problémámat, mint én, és sokat tanultam ebből.
Érettségi után a szüleim közölték, hogy nem finanszírozzák tovább a tanulásomat, oldjam meg magam, ahogy akarom. A következő két évben nem szeretem tingli-tangli munkáim voltak, és nagyon keveset kerestem, olyannyira, hogy képtelenségnek láttam, hogy ebből fizessek albérletet, a tanulmányaimat, és még el is tudjam tartani magam.
Krízishelyzetemben az a gondolat érkezett, hogy „fussak ki a világból!” Vajon tényleg az a megoldás, hogy szó szerint, elfutok, ki a világomból, magam elől, messzire?
De így teremtődött meg Németország. Kiérkezve, viszont szembesültem azzal, hogy a teljes lelki zűrzavarom elkísért. Azt gondoltam, a helyváltoztatással minden megoldódik, hogy csak felülök a gépre, és problémáimat nem viszem magammal! Hát nem! A kénköves poklok legmélyebb bugyrába csöppentem! Az addig megélt puha-meleg szülői fészek helyett egy rideg, kemény, érthetetlen világba csöppentem! Ott álltam két bőrönddel, nyelvtudás, szülői melegség nélkül, és rá kellett ébrednem, hogy egy fikarcnyi SZERETET sincs a világomban. Később, több hónapos, csak a naplómmal megosztott kiborulások kapcsán, fogalmazódott meg bennem azt a gondolat, hogy ha engem senki sem szeret, akkor mi lenne, ha ELKEZDENÉM MAGAMAT SZERETNI?
– Nehéz folyamat volt?
– Persze, ma már tudok mosolyogva beszélni róla, de akkoriban többet sírtam, mint nevettem. Egyrészt, nem tudtam németül, és ezáltal mindenhol falakba, korlátokba ütköztem, másrészt nem volt mozgásterem. Két gyerekre vigyáztam. A sok kötelezettség, és nagy felelősség hárult rám, emellett, a maradék, nagyon pici saját időben, már csak önpusztításra maradt késztetésem. Ez egy hatalmas sokk volt lényemnek. Eljöttem egy 1300 fős kis faluból Berlinbe! Ha csak a közlekedést nézzük, nyelvtudás nélkül, már az is elég nagy kihívás volt, de voltak még kihívások bőven. Aztán szépen beletágultam, és megszületett a gondolat. Bély túl kicsi, Berlin túl nagy, hát itt az ideje, hogy megpróbáljam Budapestet!
– Elképesztő! Három B-vel kezdődő település határolja az utadat!
– Amikor 2004-ben Budapestre érkeztem, teljesen más szakasza indult az életemnek. Itt léptem a felnőttkorba, a felelősségvállaló, teremtő énbe, ahol már fókuszomban az volt, hogy mit és hogyan szeretnék. Már kialakult bennem az akcióterv, és a céltudatosság. Olyanná váltam, mint a csacsi, aki elé répát lógatnak, és amerre a répát mozgatják, az mutatja az utat, merre is menjen. Kezdeti időszakban így éltem. Nem vettem le a „répáról”, – a céljaimról, – a szemem.
Sokféle dolog történt, az utamat járva, de már találtam szeretetteljes kapcsolatokat, barátokat, amelyek azóta is tartanak. A karrierem is szépen alakult, lett egy minőségi fizetésem, így elkezdhettem önismereti tanfolyamokra járni, mert első lépésként saját külső-belső világomat vágytam jobbá tenni. Ebben a hosszabb folyamatban, egyszer csak azt éreztem, hogy bennem valami összeállt!
Így született meg a JÁTÉK! Azt szoktam mondani, a játék és én kölcsönös kötésben voltunk egymással, mert az Univerzumnak pont ott, és pont abban a pillanatban volt rám ehhez szüksége. A csatornám a tanulással vált képessé az információk befogadására. Addig készenlétben állt, hogy azt a rengeteg mindent befogja, és képes legyek érzékelni, de szükségem volt az Univerzum segítségére, mert ekkora precizitással, ilyen részletességgel, elméből, kitalációból lehetetlen lett volna ezt A JÁTÉKOT megalkotni.
Nagyon meghatározó élménye volt ez az időszak az életemnek! Akkor hagytam ott a munkavállalói világomat, és akkor ébredtem rá, hogy a játék a „répa”, s hogy az utamon ezért haladtam arra, amerre, mert mindehhez ez kellett. A játék által minden világossá vált, hihetetlen megérkezettség, elégedettség, egységélmény született meg bennem.
Immár 5 éve élvezem a gyümölcsét ennek a hatalmas alkotásnak, most viszont, a szüleim elvesztése után megérkezett egy érzés, hogy van valami új a levegőben. A belső elégedettségem mellett ez az új érzés, mint valami belső hajtómotor berreg bennem, és azt mondja, azt sugallja: „új répa kell”!
Ami viszont már más, az a tudatosság, az a tudat, hogy ezt most másképp szeretném. Szenvedések, és lemondások nélkül akarom ezt az új répát.
Életközepi válság lenne, az, hogy bár tudom, mit nem szeretnék, még nem tudom, mit szeretnék? Nem tudom. Ettől a belső folyamattól független, nagyon hatékony vagyok. Ez alatt az öt év alatt a játékhoz megszületett a módszertan, ti is ezt tanultátok. Jelenleg épp védjegyezés alatt van, hogy kézzelfoghatóvá, megjeleníthetővé, másolhatóvá válhasson. A nálam megforduló játékosok inspiráltak arra, hogy a játékhoz kapcsolódó kártyák közül, – Angyal, Szükségletek, Önpillérek, – kártyákat önálló kártyacsomagban elérhetővé, megvásárolhatóvá alkossam. Rengeteg esettanulmányt dolgoztam fel e-bookokban, melyeket a játékosokkal megélt folyamataink kapcsán éreztem meg. Mivel minden történetben, oldásban sokkal több van, mások számára is érdekesek lehetnek azok a témák, amelyekkel dolgoztunk, mert másokat is segíthetnek, megláttatják, mi a fontos az életükben.
– Igen, le kell mennünk az örvény mélyére, ahhoz, hogy az örvény ki tudjon magából lökni. Lehet, hogy lesz még örvényünk, de az már egy magasabb fokozat lesz, hiszen megdolgoztuk az előzőt. Így tudunk fejlődni. Azt hiszem, most kérlek meg arra, hogy megnevezd a játékor, hiszen eddig nem említettük a nevét, amely pedig nagyon meghatározza a játék energiáját, és az egész spirituális társasjáték felépítését.
– A játék neve: Atlantisz Emlékezete. Alcíme pedig: „A lélek játéka.” Azért kapta ezt a nevet, mert abban az időszakban, 2016-ban, amikor én ezt a játékot, úgymond kezdtem megalkotni, lecsatornázni, akkor nagyon atlantiszi energiák voltak. Méghozzá nem azok a fellelhető, „irodalomszagú” energiák, amelyekről feljegyzések is vannak, hanem valami ősi, zsigeri energiát érzékeltem, miközben azt is éreztem, hogy félreértelmezik Atlantiszt. Mindannyian, a lelkünk mélyén őrzünk egy vágyat, visszatérni Atlantiszba, de ami nekem „lórúgásszerűen” hatott, az az, hogy nem visszamenni kell oda, hanem, meg kell teremteni az új Atlantiszt. Lehet, hogy másoknak ez evidens, de nekem ez egy „aha” élmény volt. Hogy nem azt a rendszert kell éltetni ebben a modern világban, ami volt, hanem itt most le kell rakni azokat az alapokat, amelyek valójában atlantisziak. Ez hatalmas változást hozott az én életembe, ezért is kapta a játék ezt a nevet. Az emlékezete, pedig azért, mert a játékkal játék közben, a földtörténeti kor emlékei ugyanúgy be tudnak kapcsolni, mint a saját magzati korunk lenyomatai és tudatos tudattalan emlékeink az életünkről.
Az interjú második részét a következő havi számunkban olvashatjátok.