Tegnap este a korlátainkkal táncoltunk, vagyis, a korlátainkat oldottuk a táncainkban.
A szavak értelme, használata, a szavak kimondásakor kiadott energiahullám, érzések, és képek, meghatározóak. Mi van akkor, ha azt mondom „korlát”? Bizonyosan beugrik elém, egy fal, egy kerítés, egy főnök, egy szülő, egy sorompó, a pénz, a társadalmi elvárások, a kiszolgáltatottság bizonyos helyzetekben, a felsőbbrendű, alsóbbrendű érzés, a megfelelési kényszer, a szeretet-éhség, a függőségek, és sorolhatnám.
Amikor azt mondom korlát, azt mondod negatív?
Amikor azt mondom korlát, azt mondod pozitív?
Van-e pozitív, és negatív egyáltalán? Létezik-e jó, és rossz?
Ha az anyagban létező korlát megvédi az óvodást, hogy kiszaladjon az útra a kismotorjával? Ha a lelki korlát megakadályoz fiatalon, hogy lopj, vagy nagyon korán dohányozni kezdj? Ha a szóbeli korlát megakadályoz kisgyermekként, hogy a konnektorba nyúlj, magadra rántsd a forróvizet, vagy bármi életveszélyeset csinálj?
Ha a lelki korlát megakadályoz, hogy érintsenek, simogassanak, hogy elhidd, lehet feltételek nélkül is szeretni? Ha a lelki korlátaid miatt nem találsz párt, munkát, elvesztegeted a lehetőségeket, ha mindenkit ellenségeknek látsz?
Ha a testi korlátaid megakadályozzák, hogy balettművész légy?
Az én apukám rokkant volt, nagy, nehéz műlábbal és bottal járt, mindez nemcsak neki volt akadály, – hogy akár táncoljunk az esküvőmön, – de abban is akadályozva voltunk, mindketten, hogy kézen fogva sétáljunk.
Igaz, most már lehet, feltenném a kérdést: „Mi más lehetséges?”
Hisz ölelni, ölébe ülni, hozzábújni, még lehetett volna, ha mindezt nem akadályozzák az ő elképzelt korlátai, – ha úgy, mint én hitt volna az érintések, az ölelés gyógyító erejében, fontosságában, az igaz érintés energetikájában?
Mi van akkor, ha csak mi hisszük azt, és egyáltalán nem is számít, hogy az általunk érzékelt testi korlátaink, magasság, szélesség, túlsúly, soványság, csámpás láb, nagyobb has, bármiben is akadályozhat?
Mi van akkor, ha a belső és a külső korlátok által saját magunkat akadályozó korlátokat húztunk magunk köré?
Tényleg ott vannak?
Tényleg a társadalom, a szocializáció, a nevelésünk, a generációs örökségek, az iskolák, a társak, a szülők, a testvérek, az okok, és nem mi magunk alakítjuk, teremtjük?
Tegnap hivatkoztam egy Access-ben többször hallott mondatra, ma megint hivatkozom egy másikra:
„Minden az ellenkezője annak, aminek látszik, semmi sem ellenkezője annak, aminek látszik…”
Ezért aztán jól kitáncoltuk, kiüvöltöttük a magunkban felépített, elvileg minket akadályozó korlátokat, – amelyeket mi éppen akkor, és ott annak éreztünk, – és beépítettük mindazokat a védő korlátokat, amelyek megakadályozhatják, hogy túlzott nyíltságunk miatt alkalmasint sérüljünk.