A középiskolai osztályból, aki még él, akit nem hívott önkaranténbe a vírus, aki éppen úgy dönt, hogy eljön valószínű ott lesz. Egy mag. Egy nap, egy délelőtt, vagy délután találkozunk, a 40. óta, évente, – kivétel a tavalyi év, – amikor megpróbáljuk tíz-húsz percben összefoglalni az elmúlt időt, (ami persze lehetetlen, vírustól független is), meghallgatjuk egymást, finomakat eszünk-iszunk, aztán lépegetünk tovább életünk országútján.

Nem tudom, talán harmincan voltunk a középiskolai osztályban. Fele fiú, fele lány, nagyjából, független attól, hogy akkor már a sulit Bolyai János elektronikai szakközépiskolának hívták, a Bolyai János gimnázium utódaként jött létre. Amikor elsősök voltunk, még volt két, vagy három negyedikes osztály, akik még gimnazisták voltak.

Míves gimnáziumból lett szakközép, amelyet 8. után magam választottam, s amely iskoláról számomra hamarosd kiderült, hogy nem igazán ilyen lovat akartam, a fiúk tudása annyira magasan szárnyallt az én fúró-faragó, néha villanyt, vagy mást összeszerelő lényemhez képes, így, hát a szerencsére magas szintű humán oktatásba bekapaszkodtam, mert a humán vonal visszavonzott, így végül, három éves, több helyen folyó, utált szakmunka, délutánonként újságírás, klubvezetés, majd egy népművelés-könyvtár szakos főiskola, házasság, és GYES után, visszakanyarodva az eredethez, megérkezzem életem egyik legyszebb kihívásába az általános iskolai technikatanárságba, ahol persze kiderült, hogy a középiskolai utált témák mindegyike rendkívül hasznos, és tanítható, átalakítva, és megszelidítve.

Azt hiszem a ma reggeli hálám a saját utamnak, a tapasztalataimnak, és a meglátásaimnak szól. Hála és áldás mindenre, ami engem és tanítványaimat csodálatosabb emberré tett.

(Bár már 11 éve nem tanítok a suliban, de ez a kép a 2016-os vanyarci bábtáborom egyik pillanata, még vörös hajjal.)