Mindig szerepelt a vágyaim közt egy olyan állandó felület, ahova a gondolataim szükségeltetnek, írásos formában. Fél éve tán, hogy egy családbarát online magazin pályázatot hirdetett, amelyre jelentkeztem. Sok írást, interjút, és egyéb, a rengeteg tapasztalatom, érdeklődésem, és tevékenységeim okán való ötletet küldtem, s ezek megvalósíhatóságáról áradoztam a pályázati bemutatkozásban, miközben már ott éreztem magam az alkotógárdában.
Már szinte éreztem, a rendszeres írás utáni elégedettségem, örömem, és a lehetőséget, hogy szavaimmal, gondolataimmal segíthetek, ahogy  mindig kiderül a visszajelzésekből, amikor bármiről írok.
Ez nem tudatos. Nem azért ülök le megírni valamit, mert arra gondolok, hogy aki olvassa, annak a lelkében milyen változást fog előidézni!
Nem! Azért ülök le a géphez írni, mert valami az én lelkemben megtörtént, változott, valami megszólított, megpendített egy húrt, akár egy szó, akár egy kép, akár egy történet, akár egy tánc, akár egy beszélgetés, akár egy látvány, akár egy gyógyulás (testi-lelki) által. Írnom, „beszélnem kell” róla, tudatnom kell, hogy én már látom, érzem, tudom, és, hogy mindenkinek lehetősége van látni, élni, tudni, a saját életében, a saját létezésében, ami persze egész más, nem az enyém, mert az az övé.
Mindenkinek más.
Szóval a családbarát magazin egy pár héttel később jelezte, hogy neki nem kellek. S bár, már vizualizációban láttam magam a csapat tagjaként, egy kevés önmunka, kis sérődés, kis elengedési időszak után, el is feledtem, – s, míg egy működő újság pályázatára beküldött novelláim visszadobásakor megkérdeztem az okot, hogy miért nem tetszik, – ide már nem írtam, nem érdekelt tovább.
Eltelt majd fél év, és megláttam egy posztban a „Pozitívan” online magazint és megláttam az alkotók közt két jobb agyféltekés írótársam nevét. Uccu neki! Ismét kopogtattam, írtam Czeczon Istvánnak, a magazin megálmodójának, akivel később telefonbeszélgetés, bemutatkozás, és cikkek küldése után létre is jöhetett a munkakapcsolat.
Amikor az egyik út kátyússá válik, és megakad a kocsi, nem szégyen hátrálva visszagurulni a kiindulópontra, és a másik úton elindulni újra a cél felé.
Sikerülni fog!
Sokszor kopogtattam be utcáról ismeretlenekhez, és sokszor bebocsájtást nyertem…