A középiskolában harmadikban új osztályfőnököt kaptunk, aki életem  egyik legerőteljesebben meghatározó személyisége lett.

Míg az elődje inkább a megalázás statégiáját tartotta a legjobb nevelési eszköznek, addig Sinkóné Tóth Gabriella a dicséretre, és a különleges élményekre gyúrt, nem beszélve azokról a történelem óráiról, mellyel bőven megelelőzte korát, hiszen, szerepjátékkal tanultuk a történelmi ismereteket, belehelyezkedve, elképzelve, eljátszva, örökre rögzítve, mi is történhetett akkoriban.

Egy klubdélutánunkra meghívta, az akkor még éppen budapesti karrierje kezdetén Koós Jánossal együtt fellépő, de nálunk az egyik teremben “csak” egyedül megjelenő Hofi Gézát, aki az osztályunknak tartott egyedi fellépésével, belémégette az igazi szórakoztatás, a kacagás gyönyörűségének, és a tiszta emberekben való hitnek egy emelkedettebb bélyegét.

Nem mintha addig nem ezek lettek volna fiatal korom ellenére az etalonok, de a környezet, a hely, az akkor “ideálisan-idealista” tanári szellem, a követelmények, lakhelyem, és az ottani elvárások, sokszor megakadályoztak, engem, a 16-17 éves Rónai Katit, hogy kibontakozzon.

Természetesen lázadtam, minden és mindenki ellen, lázadtam a magam választotta elektronikai szakközép ellen, szavalóversenyekre jártam, – helyezett lettem, verseskötetet tucatjait gyűjtöttem be évvégi ajándékként magyar tanárnőmtől, – utáltam a szaktárgyakat, lefőképpen az elektrotechnika órákat és a matiemtikát, ellenben a humán tárgyakban blilléroztam. Igaz a gyakorlati napok, az olajszagú múhelyekben, – na azok az élmények, és amit ott tanultam, tapasztaltam, – mindvégig megmaradtak, mert alkothattam, még akkor is, ha az egy sikeretelen kalapácsreszelés, vagy egy hónapos nyári gyakorlat volt, ahol egyforma alumínium távtartólábakat esztergáltunk. Élmény volt látni, ahogy az anyag alakul. Láttam, hogy mire képes a gép, mire vagyok képes én. Érzékeltem, a teremtést, ha még az egy monoton feladat is volt.

De nem erről akartam mesélni. Gabi néni, az osztályfőnök egy Győző nevű fiút ültetett mellém, nem sokkal a tanév kezdete után, és tanulópárként kezelt ezután minket. A tanulópárságban nem volt hiány, hamarosan kamasz-szerelem lett belőle, bár az osztály előtti lebukásunkig, senki sem sejtette a köztünk dúló igazi kamasz-szerelmet, amely legtöbbször órákon keresztüli sétákból állt. Gyalog a Lőportár utcai tanműhelytől, a gyakorlati órák után, az Akácfa utcáig, végigcsókolózva, házakba becsöngetve, kacagva elfutva, majd a búcsúzásnál a szintén véget nem érő csókokat. Aztán Győző elindult haza, valószínűleg (fiatal fiúként) felzaklatva, de ez akkor nekem nem tűnt fel, hiszen, amúgy, meg nagyon kislány voltam.

Aztán egyszer csak kiderült, hogy az Illés-Omega “csatában” mindkettőnknek az Omega felé húz a szívünk. Első koncertünk, amelyre együtt mentünk, a Kinizsi utcában, egy hodálynak tűnő teremben volt, ahol alig lézengett a fiatalság. Mégis, mi ott álltunk órákig, hallgattuk a zenét, majd boldogan mentünk haza.

Ami már később történt, sok Kinizsi utcai álmodozós, szerelmes koncertélmény után, amikor az Omega első Ifjúsági parki koncertjét tartotta. Végig a bejáratig állt a hatos-nyolcas sor, hatalmas tömeg. Csinosan, új fekete lapossarkú lakkcipőmben álltam, és araszoltam, Győző kezét szorítva, de egy-egy előrelódulás után a tömegnyomás nem akadályozhatta meg a koccanásokat, és azt, hogy a cipőmről letapossák a masnit.

Milyen az emberi agy, a koncertről magáról nincs emlékképem, a parkról, és a letaposott cipőről igen.

Aztán még sokáig jártam, sokszor már egyedül, Győzővel való szakítás után Omega koncertre. Megvolt az összes bakelitjük, és hangosan ordítva énekeltem az E-épületben együtt a többiekkel magamat ölelve, visszahívva a régi szerelmes futkározásokat, a Gyöngyhajú lányt, a Petróleumlámpát, a Régi csibészeket, stb.

A múlt hét és az előző heti időszak három nagy muzsikust kért meg, hogy továbbiakban a Mennyben zenéljenek, énekeljenek tovább. Elment Benkő, Mihály, és Balázs Fecó is.

Ez a “Csönd éve”. Mai reggel a csöndemben rájuk gondolok, és Győzőre, és Hofira, aki már rég várják őket, ott fent, ahol a férjem, szüleim, apósomék, és a múlt héten eltávozottak, akiket vagy személyesen, vagy hallomásból, de személyes ismerősönek tekinthettem.

Mi viszont itt vagyunk, és hallgathatjuk a csodás zenét, elmerenghetünk az ifjúságon, de legfőképpen a mai napunkat tehetjük teljessé, ha mosolygunk, és dúdolunk, táncolunk, és magunkhoz öleljük a létet.