| XII. Az égig érő paszuly |
| Hagyományos tarot-archetípusa: Az Akasztott Ember
Asztológiai megfelelője: a Neptun |
Új szemszögből tekints életedre és legfontosabb kapcsolataidra. Meditálj azért, hogy tisztán láss. Javíts a testtartásodon és ébredj rá, hogy a gerinced olyan, mint egy spirituális babszár, amely az isteni indíttatásokat áramoltatja le-föl a testedben. Ébredj rá, hogy óriási problémákat győzhetsz le hozzáállásod apró korrekciójával. Pozitív gondolkodással és azzal, ha bőségben elmerülve képzeled el magad, megváltoztathatod a világodat. Kezdj tiszta lappal. Haladj az áramlattal. Add meg magad spirituális végzetednek.
Az Én Szörnyem
Hol volt, hol nem, a Mélytón innen, és tova, volt egyszer, igen, mindössze egyszer, egy nő, aki egy személyben volt anya, nagyanyó, kislány, céda, fény és árnyék, tündér és boszorkány.
Ő volt a minden egy, ő volt a kölcsönösség, a megbecsülés, a megerősítés, és a megértés is.
Ám egy nyári éjjel, álmában, hálószobája sarkig nyitott ablakán megjelent és behajolt, édes érintésekkel, csiklandós simogatással, – mintha tán kedvese érkezett volna meg hozzá, hosszú évek várakozása után álomparipáján, hogy egymáséi lehessenek, – egy álomlény, az Égig érő paszuly!
A nő nem tudta eldönteni, hogy fel kell-e ébrednie, vagy sem, néha álmában azt álmodta, hogy fel kell ébrednie, mégsem tudott, s ez nagyon rossz érzés volt, akkor az álom az álomban, de most azt gondolta, kíváncsi a folytatásra.
Mégis azt érzékelte, hogy felébred, kikászálódik az ágyból. Látta magát, amint kinéz a 9. emeleti ablakon, és, hogy szembe találja magát, szinte már önállóan létező, szó szerint vigyorgó levelekkel és az égig érő hatalmas törzzsel.
Érezte, ez egy üzenet, egyfajta hívás, mely égi csatornákon keresztül érkezett hozzá, így, hát nem késlekedhetett tovább, döntött, felmászik a paszuly tetejére, kerül, amibe kerül.
Kimászott hát az ablakon, a paszuly méteres leveleibe kapaszkodva, és elkezdett mászni felfelé. Fel-fel, egyre magasabbra.
Mászott, mászott, kapaszkodott, erejét nem kímélve, néha megcsúszva, és vissza-visszacsúszva az előző szintre, de biztos volt benne, hogy csak a felfelé mehet.
Vissza sem nézett, a 9. emeleti ablak lebegő függönyszárnyaira.
Talán egy órája, vagy már több napja mászott, kapaszkodott felfelé, amikor a levelek filmkockákká váltak, és élete fontos, vidám, boldog, felejthető, és felejthetetlen, bánatos, szomorú, fájdalmas, ugyanakkor büszke pillanatai villantak fel pici képekben.
Ahogy haladt egyre feljebb és feljebb, egyre gyorsabb ütemben változtak, vibráltak ezek a képek a leveleken, és ezek szerint változtak a látható türköződő emlékek, és az érzelmek is.
Egy idő után olyan erővel kapcsolódtak a képeket közvetítő levelek egymáshoz, hogy szinte elzárták a felfelé igyekvő nő előtt a további utat. Akármerre nézett, csak óriás leveleket és vetítést látott. Se föl, se le, valahol a kettő között, megérezte az idő múlását. Ekkor érezte először azt, hogy pihennie kell. Most érezte igazán, mennyire fáradt. A szél suhogása sejtelmesen egyre erősödött, s a paszuly lassú, kígyózó, már-már táncoló mozgásba kezdett, érezte, nincs veszélyben, de azt is hogy valami, vagy valaki jön felé.
A levelek suhogtak, suttogtak, sírtak visítottak, és kacagtak, ám hirtelen, mintegy varázsütésre hatalmas csönd lett, s ebbe a harapható csöndbe előbb kopogás, majd a kopogás erősödésével egy ismeretlen ritmus került.
A ritmus titi-tá jeleit kopogta.
– Ki van itt?– kérdezte rettegve, mégis, ahogy kérdés utolsó rezgése is elhalt, a rémület szeretetté simult.
De ekkor zengett már minden, és ez a minden azt kántálta: ÉN, ÉN, ÉN… ÉN VAGYOK A MINDEN, ÉN VAGYOK TE, ÉN VAGYOK A SZÖRNYED!
Magam vagyok a Nap és a Hold, a fény és az árnyék, az akarom, és a szeretnék, a gátló és a segítő, a gyermek és az anya, a nagy és a kicsi, minden én vagyok, én vagyok a fáradtság és az energia, az erő és a félelem, az elhagyás és a megtalálás, a heuréka, és az alkotói válság.
Én vagyok te, és te vagy én. Ha elfogadsz, ha hiszel bennem és magadban, akkor, de csakis akkor mássz tovább, ha félsz, viszlek vissza a pihe-puha ágyadba.
De ő nem félt, nem akart visszafordulni, bár a levelek tovább sugározták csalóka és fájdalmas képeiket, ő mégis újult erővel indult el felfelé.
És akkor megtörtént a CSODA, mert a paszuly hirtelen eltűnt, ő pedig, ott lebegett, repült, kitárt szárnyakkal a felhők felett, és kacagott, ahogy a torkán kifért.
Amikor másnap reggel felébredt, a hasára sütött a nap, a párnáján egy hatalmas, lapulevélhez hasonló világítóan zöld levelet és egy kis pihe-puha madártollat talált.