Ma van a rádió világnapja.
Marci unokám a minapában egy kazettás diktafonra, és egy digitalizálóra, ami folyamatos kazetta lejátszásra képes, – s amelyet a maradék kedves kazettáim digitalizálására szereztem be, de még nem sikerült, – megkérdezte, hogy mi az.
A magyarázat közben nagyokat pislantott, gondolom, nem értette minek ez a kütyü, amely szélessége négy, talán öt telefonéval felér??! Kazetta??? Mivan?
Igen. A rádió, a bakelit lemezek, és a kazetták fontos szerepet játszottak életemben, az irodalomhoz, és a szép beszédhez való kapcsolódásomban.
A gyermekkori rádiózás, a vasárnap délelőtti Csim-bumm cirkusz, a mesejátékok, majd a kamasz, és ifjúkoromban hallgatott rádiójátékok mind befolyásolták lelki fejlődésem.
Ma is megismerem a nagyok hangját bárhol felhangzik egy régi filmben, vagy egy 30-50 éves színházi közvetítésben. Kedvencem volt, Kállay Ferenc által felolvasott egyik novella, mely egy ember összezsugorodásáról szólt, míg tintapaca nem lesz, és akkor már késő. Emlékszem az érzésre, ahogy magam előtt láttam a folyamatot.
Sokáig másik kedvencem volt egy cseh, vagy szlovák rádiójáték, amely egy telefonbetyár és egy idős hölgy beszélgetését idézte fel, egészen addig, míg a telefonbetyár megváltozik, és befejezi a hívogatást, de az idős hölgy ettől szomorú lesz, hiányzik neki.
(Hú, szerintem a telefonbetyár szó is kiment már a köztudatból! erről érdemes lenne írni, megint!)
Ja, és a színházi közvetítések! Amikor a halkan beszélő mesélte el, hogy mi történik a színen! 
Természetesen a zenehallgatás, volt a másik, amit a rádión keresztül folytattunk, szinte folyamatosan szólt a rádió, az akkori slágerekkel. Emlékszem a zenék szövege belémmászott, és kívülről fújtam mind az akkori slágereket. Aztán fiatalasszony koromban mindenhol volt rádió, és a beszélgetős műsorok váltották fel a zenés műsorokat.
A rádió arra is szolgált, hogy felvegyük kedvenc, akkor már nemcsak magyar slágerekből álló zenéinket. A 17. születésnapomra kaptam egy szalagos magnót – ma is rossz érzés rágondolni, hogy egy havi fizetésért vették nekem a szüleim, osztálytársamtól Jeney Feritől, –
Aztán az egyre kisebb hordozható kazettások jöttek, és a fejlődés nem állt meg, jött a hifitorony, végül ez a két kis kütyü maradt talán mementónak.
Rádióban ugyancsak a legkisebb elemes változatok.
Ki ne emlékezne a Szokol rádióra, melyet úgy hurcibáltunk magunkkal, mint manapság a srácok a kisméretű bluetooth hangszórókat?
Egy utolsó kisméretű rádiót tartogattam évek óta. Amikor kicsik voltak a fiúunokáim jó játéknak találták, hogy ki,-bekapcsolva, szólt valaki a dobozból. A kisrádiót egy nagy adag könyvvel, és játékokkal egyetemben egy alapítványnak ajándékoztam ősszel.
A héten került kezembe a 16. születésnapi házibulim egyik megmaradt fotója.
Sokszor néztem már ezt a képet, főleg az osztálytársaimra figyeltem, akik közül sokakkal, – kivéve tavaly, pont az 50. alkalmából, – még évente találkozunk. Ahogy a fotót néztem, megláttam a régi rádiónk előtt álló édesapám tarkóját. Mi táncolunk, lehet, hogy ő a disc jockey?