Néha eltűnődöm, honnan is jönnek a szavak…Honnan jönnek szavaim, melyek leírt betű formájában megjelennek a papíron, vagy a vritualitás szerelmes gyermekeként szocializálódva, most már lassan 30 éve a képernyőn.
Két éve május 9-én, vasárnap, gyermekkorom helyszínén jártam, de 2021-es szemmel néztem körül. Még tombolt a vírusreszketés, de éppen egy kicsi pihi volt az utcán járhattunk maszk nélkül, és 50 fő alatt lehettek rendezvények, tanfolyamok, WS-ek.
Ahogy mentem a hipnózis WS helyszínére, láttam meg ezeket a szépségeket, melyekről írtam a Facebookon posztban, és ma két év múlva, amikor Vidéki Ica, volt osztálytársam által újra előkerült, ismét rácsodálkoztam a saját írásomra, hiszen saját szavaim által, újra bejártam azt a sétateret, és előjött az az illat, az a kép, az az érzés.
Amúgy el is szállt volna már ez az élmény, ahogy elszállt a WS hatása, hiszen nem volt módom gyakorolni, a társaság szétszéledt, és szélfuvallattá vált a lehetőség, de az élmény, és az ott megéltek, a tudatalattimban rögződve, hasznosulnak, hasznosultak, ahogy minden, amit valaha tanultam, tapasztaltam, és amivel szebbé tehettem az életem és másokét is alkalmasint.
Íme a két évvel ezelőtti poszt:
„Vasárnap 10 óra. A Teréz templom harangja zúg. Ezerrel süt a nap. Sétálok. Nem sietek. Rég jártam arra, a belváros mostanában kimaradt, bár járkálok ide-oda, de valahogy ez a rész a Nagymező utca-Király utca-Andrássy út-Körút nem került sétáim nyomába. Az meg még úgysem, hogy felfedezzem, a Kertész utca-Király sarkon a felújított ház homlokzatán a Lajos udvar nevet. Elmerengek, milyen csodálatos házak épültek mindenfelé. Arra gondolok, hogy ebben a házban nőtt fel két általános iskolai osztálytársam Nádor Judit, és Balla Mária. A nevek valahonnan előkúsznak, miközben a Liszt Ferenc-téri könyvtár felé is küldök egy köszönömöt. Mert ott az 1. sz. Szabó Ervin gyerekkönyvtár, melynek padlózatát ezerszer, vagy többször érintettem, amikor ott bóklásztam a polcok közt, vagy ültem le a kis asztalokhoz olvasni, ott helyben a könyvek szagától átitatott falak közt.
Mondhatnám Radnótival: „…belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága…”.
Sétálok, nem a nosztalgia vezet e korai órán, kétnapos WS második napja érkezett el a Nagymező utcában.
Élvezem a harangzúgást, élvezem, hogy alig van ember az úton, így letolom az állam alá a szaglószeremet a virágillatoktól, és egyéb behatásoktól akadályozó anyagot, melynek neve maszk.
A Hegedű utcára kanyarodom. Második napja csodálom meg a templomkertben álló, kifelé tekintő, eddig sosem látott női szobrot, valami mitológiai ábrázolás, de nem mélyedek el benne, mert eszembe jut, amikor ott a placcon, ahol most közlekedem, tüntettünk egy házért, mely talán azóta is zárva tart. Egy házért, a Tűzraktérért, ahova én speciel táncolni jártam Joós Zsófival. E hely egyike volt a romos, más célokra kihasznált andergrund házaknak, mely oly sok van, volt a környéken, köztük gyermekkorom utcájában az Akácfa utcában.
De most nem megyek arra, mosolygok a volt Tűzraktér ház egyik ablakán kinéző féltestű női alakon, melynek a hátsó része, kalimpáló lábai vagy 15 méterrel arrébb lógnak a levegőben, egy másik ablakból. Talán be vannak zárva ezek a házak, ez, és a mellette lévő, nem kutatom. Jobban szeretem látni a felújítottakat, melyek felfedik azt a csodát, mely sosem tűnt fel nekem gyerekkoromban, szürkén, golyónyomoktól szaggatott falakkal akár, vagy csak szomorúan az utcán.
Áthaladok a templomkert kerítés kapuján. A templom oldalában lila miseruhás pap ül egy széken, száján maszk, mintha a gyóntatófülkében ülne, mellette térdel, maszkban egy nénike, és mondja szíve összes bánatát. Megható, és kacagtató egyben a kép. Látom méterekkel arrébb másik néni vár sorára. Megható, hogy a lelki segítség még így sem marad el, kacagtató ugyanakkor az egész bája, az egész kép. Hiszen az Isten, az isteni kapcsolat, az mindenhol ott van. Mivel magunk is hordozzuk saját istenségünket, és belénk mindegyikünkbe betetette anno a Teremtő önmagát, bárhol kapcsolódhatunk vele, ahogy saját magunkkal, a VAGYOK-al.
Örültem ennek a képnek, mert megláttatott újra valamit. Azt, hogy az Ember feltalálja magát, ha segítségre van szüksége, és meg is kapja, akár így, akár úgy.
A Radnóti színház előtt megsimogattam a Radnóti szobrot, a Mikroszkóp előtt a Hofi szobrot, lefotózom a maszkkal ellátott Kálmán Imre szobrot, és elmerengek a Mai Manó ház csodáiban. Így érkeztem meg a saját WS-em helyszínére feltöltve, várakozón, és már boldogan.”
