Elmesélek egy történetet.
Két napja a 47-es villamoson utaztam, Albertfalva kitérőnél kellett leszállnom, hogy elérjem a célomat. A vezető mögötti bal oldalon az első két ülés egyikén ültem, forgalom irányában. Kevesen voltunk a villamoson, amit nem bántam, lévén, egyre jobban feszélyez bárhol, bármilyen tömeg.
Szemben velem a másik üléssoron, háttal a vezetőülésnek, egy kb. 14-15 éves, szemüveges kedves arcú kislány ült, és a telefonját nézegette. Egy óvatlan pillanatban egy idősebb testesebb alacsony szemüveges férfi leült vele szemben az ülésre, és elkezdett hozzá beszélni.
Kívülről nem tűnt érdekesnek, de valahogy zavart, figyeltem, a kislány rémülten nézelődött jobbra-balra, nem túl feltűnően, gondoltam felállok, és épp elraktam a könyvet, amelyet olvastam, miközben, persze reagáltam az energiaváltozásra, így vettem észre a történteket, de egy nálam fiatalabb hölgy megelőzött.
Odalépett, és megkérdezte a kislányt, hogy, ismeri-e azt az embert. A lány rémült arcából látszott, hogy nem, és kezdett felállni, de a férfi ekkor megragadta a lány kabátját, alatta a karját, és erőteljesen kezdte maga felé húzni.
Ekkor egy fiatal, magas férfi lépett oda.
Félretolta a hölgyet, és erőteljesen szólt a férfinak, hogy engedje el a kislányt. A férfi egyre jobban szorongatta a kislány karját, és mondogatta, hogy ez a lány az ő lánya, mert neki két lánya van, és ez a lány az egyik.
A fiatalember nehezen, de kiszabadította a kislányt a szorításból, aki aztán hátrasietett a kocsiban, egyre távolabb a férfitól.
Ekkor értünk a megállóba, ahol le kellett szállnom…
A fiatalember közölte a férfival, hogy szálljon le, majd, amikor az erre nem volt hajlandó, bekopogott a vezetőfülkébe, és jelezte a vezetőnek, hogy mi történt.
Leszálltam. Még láttam a kislányt, ahogy kering a villamoson, keresi a helyét, végül leszállt egy másik ajtónál, talán, pont akkor, amikor a vezető és a fiatal férfi végre lerakta a férfit a megállóban.
A kislány felém indult, nem sejtve, hogy láttam mindent. Megvártam, és megkérdeztem, rendben van-e, és, hogy épp ellenkező irányba tart, mint, amerre indult.
Mondta, hogy már nem érdekes, nem akar odamenni.
Kérdeztem, tud-e róla, hogy van egy kézjel, melyet ilyen esetben használni lehet. Mondta, hogy nem tud róla..
Mondtam neki, hogy más esetben kiabáljon, kérjen segítséget.
Nem értette, kissé sokkosnak láttam, ami, persze nem véletlen.
Mondtam neki, hogy vigyázzon az úton, és keresse meg a kézjelet a neten.
Aztán eszembe jutott, hogy a legnagyobb lányunokám is ilyen alkat, és ő is szokott egyedül utazni.
Tehát, figyelem! Ezen a villamoson tudatos, segítő közösség volt. Mindenki, aki a közelben volt a kislány segítségére sietett.
Tessék figyelni! Figyeljük egymást, figyeljük, hogy mi történik, ami szokatlan, és vészhelyzetre utal, akár egész fiatal lányoknál, de az idősebbeknél is! Segítsünk, ha lehet, vagy mi kérjük a segítséget, hogy összeálljon a védelmező tömeg. Itt ebben a helyzetben megtörtént az, ami a legfontosabb, a másik ember segítése, független attól, hogy nem ismerte senki a kislányt.
Köszönöm az ő nevében is! Védjük meg egymást! Vigyázzunk egymásra! Csak így mutathatjuk meg az erőt, amely az emberi segítőkészségből ered!
„Néma segélykiáltás
A néma segélykiáltás vagy segélykérő kézjel, angol nevén Signal for Help vagy Violence at Home Signal for Help egyezményes kézjelzés, melyet bárki használhat, személyesen vagy akár videóchaten is, hogy jelezze, hogy nem érzi biztonságban magát vagy segítségre van szüksége.”
Ezt sem árt tudni, hogy ilyen is van, lehetne, de „akadályozzák” a terjedését, nincs hely, ahol diák, tanár gyakorolhasson. https://www.facebook.com/eroszakmentes.onvedelem.iskolasoknak