Tavaly, mikor újra kezdtem a tanítást, már október végén készültek a karácsonyi meglepik, alakítottam a témához az osztályokat.
Idén, mindenféle dolgaim és a tér jelzései is távolabbra tolták, s íme, bár a boltokban már szeptemberben láttam karácsonyi termékeket, most kezdtünk készíteni ajándékokat, a Józsefvárosi Egységes Gyógypedagógiai iskolában, az évek óta hagyományos karácsonyi vásárra, amelyeket decemberben két délután fognak eladásra felkínálni az iskola diákjai az iskola előtt az utcán.
Természetesen, ahogy másképp el sem tudom képzelni, újrahasznosítunk. Minden, ami szépséges karácsonyi ajándékként kerül majd valakinek a fa alá, vagy díszíti az otthonát, valamilyen általam előkészített, már máshonnan megmentett alapra készül.
Így a tejszínes doboz, a mások által égetésre szánt dió, az erdőben, parkban szedett faág, mogyoró, makk, a tejfölös pohár, a másoktól kapott gyöngy, gomb, fogpiszkáló, Sizzix géppel kivágott minták, a szárított gyümölcsök, az a 40 éve, anno fagolyókból összeállított kocsiülés, amely sok-sok évvel ezelőtt a férjem alatt elszakadt, imigyen feladatát vesztette, és amelyet azóta is folyamatosan felhasználok, bármire, amit meglátok benne.
Szoktam mesélni, hogy én már 10-12 éves koromban a fenntarthatóság szellemében alkottam. Álltam édesapám mellett a szövetkezeti kárpitosműhelyben, és a maradékokból babaágyat készítettem, a mosószeres (piros, kék) flakonból, mikulást, mert hegyes volt a kupakja, gyógyszeres dobozból, és a Benczúr tévénkből kiszerelt alkatrészekből babaporszívót, és hősugárzót.
Meg szoktam kérdezni a testem, amikor hat-hét letanított óra után, így, lassan 73 évesen csak vánszorgok hazafelé, hogy kell-e ez nekem. A testem minden alkalommal azt mondja, hogy igen.
Vajon miért? Egyrészt, ha az ember nem használja a tehetségét, legyen az bármi, nem forgatja, nem fejleszti, akkor az elhal, ahogy Dr. Joe Dispenza mondja, nem tüzelnek az agyadban a neuronok, és nem épülnek újak, ezért, hát, sokkal több dolgot meglátok, napról-napra bármivel kapcsolatosan is, mint előzőleg, másrészt, mindig is hittem abban, hogy bár nagy kanyarral, de nem véletlen lettem technikatanár.
Mert, ha a mai nemzedéket ráébresztem arra, hogy mit jelent a kezeikkel alkotni, meglátni egy gombban, egy golyóban, egy tojástartóban, egy kávékeverőben, egy pohártetőben, egy szalvétában a továbbhasznosítás lehetőségét, akkor talán a kütyüzés megszállottsága, az, hogy mindent a gépek majd megoldanak helyettünk egy kicsit háttérbe szorulhat, és nem másoktól várjuk a megoldásokat mindenre, az életünk minden részletére, hanem, talán, ráébredünk arra, hogy minden megoldás bennünk van, mert, így lettünk megalkotva.
Az embernél nincs csodálatosabb „gép”, a szervezet működésével semmilyen AI nem veszi fel a versenyt. A szív, az agy, az ujjak, a könyökök, a térdek, a belső szervek, az erek, és sorolhatnám azt a fantasztikusan megalkotott valamit, ami vagyunk, egy csoda.
A test, az ember, egy végtelen lény, mely rezgésből, fényből áll, mindenki mindenre hat, minden azon múlik, hogy mi mire mondunk IGENT, és mire NEMET.
Most, hogy közeledik a karácsony, és a térben is hatalmas spirituális változás kezdődött tegnap este, amely 20 évig itt lesz velünk, legyünk együtt magunkkal, és alkossunk kreatívan, legyünk alkotó lények, fejlesszük az agyunkat önmagunk által, hogy a világ még szebb szeretetteljesebb, majd fényesebb lehessen a mi fényünktől. Áldás és hála mindenért, az életért, a térért, a lehetőségekért.