Rónai Katalin kézműves, technikatanár, könyvtáros, szabadidő szervező, textiljáték készítő

Kezdetben, kamasz,- és ifjú felnőttkorom idusán azt gondoltam, hogy az a képességem, hogy folyton valamit alkotok, olyan, mint egy adomány, lehetőség arra, hogy sose unatkozzam.

Főiskolás éveim alatt, pedig, amelyet a szülői háztól 240 km-re töltöttem, végképp kiderült, hogy ez a fajta kreativitás, amellyel a tárgyak, élelmiszerek, ruházati cikkek, papírok, és az elektronika felé fordulok, egyedi, de magamat és másokat is megörvendeztethetem vele. Amikor a kollégiumi vacsorához heteken keresztül tömlős sajtot kaptunk, amelytől már mindenkinek felállt a haja, én viszont begyűjtöttem másokét is, s reggelente ebből készült a meleg szendvics a reggeli, és a meglepi pogácsa a beszélgetésekhez, amikor a szobatársam hajszárítóját javítottam, amikor színes fényű izzókkal szereltem fel a szobát szilveszter előtt, és amikor narancsos ládákból készült a könyvespolc. Akkor ébredtem rá, hogy ez a kreativitás mindenkiben benne van, csak meg kell mutatni, hogy hogyan induljanak és találják meg önmagukban ezt, és, hogy az alkotás, egy olyan örömforrás, és lehetőség, mely tanulható, és ugyanakkor különleges örömet okoz.

Szakmáim, képesítéseim, mind egy csokorba rendezhetőek, bár, amikor az iskolák padját koptattam, még nem sejtettem, hogy lesz majd egy olyan lehetőség, amikor ötvözhetem a tanultakat. Ez a lehetőség, pedig akkor jött el, amikor a sors kegyeltjeként, általános iskolai technikatanár lettem, ahol megtapasztalhattam, miként szívja magába az ifjúság, azt a belőlem áradó, alkotás iránti szeretetet, és az igényt arra, hogy megkeresse magában is ezeket, és rájöjjön arra, hogy bárkiből lehet mester, akár még olyan mester is, aki a tanárait túlszárnyalja. Az általános iskolában eltöltött évek elteltek, emlék van bőven. Mint amikor géppel varrást tanítottam, saját kezdeményezésképpen a nebulóknak, az utcán megállított egy anyuka, és boldogan mesélte, hogy a fia felhajtotta a lánya szoknyáját, hogy mini lehessen belőle! Vagy amikor a visszafogott, csendes, magába forduló fiú, az iskolai főzésórán felbuzdulva, a Szarvas Gábor út lakóit végigkínálta az általa sütött palacsintával! Vagy a versenyek, pályázatok, amelyek kapcsán, eljuthattam öt diákkal Bécsbe, a Hundertwasser múzeumba, és egy egész napot töltöttünk a városban, és egy élményfürdőben díjazásképpen. Meg, amikor az Elektromos Művek éves pályázatán 150 ezer forintot nyertem az iskolámnak, amelyből varrógépeket, és szerszámokat vásárolhattam, az elavult berendezések kiegészítésére. Az egy semmivel sem összetéveszthető érzés, amikor másodikos korú gyermek szeretettel és alkotási vággyal jön a szakkörre, és éveken keresztül úgy kellett a tanítványaimat „kizavarni” a teremből, hogy más óráról ne késsenek!

Az alkotás csodái, a látvány, és az érzékelés, hogy hogyan is alakul kezünk, agyunk segítségével a semmiből valami, megfogja a gyermekeket, és a természetesen a felnőtteket is. Szükségünk van az alkotás csodájára, arra a látásmódra, amellyel megörvendeztethetjük magunkat, és szeretteinket. A gyermekek büszkék az alkotásaikra, mert alkotásaikkal kifezezhetik szeretetüket szüleik, nagyszüleik, barátaik és tanáraik iránt.

S ez így van, még akkor is, ha a boltok tele vannak silány minőségű, drága műanyag kütyükkel, mert a problémamegoldás, a motorikus készségek, az örömszerzés, az önszeretet alkotóelemei mind összekapcsolhatóak az alkotási folyamattal, azzal a csendes, vagy beszélgetős, de a jobb agyféltekénket megmozgató munkával, amely mindenkit boldogsággal tölt el. Nemrégiben, egy bevásárlóközpontban ráköszöntem egy volt tanítványomra. Szüleivel, volt találkozója. Már háromgyermekes anyuka. Több mint húsz éve láttam utoljára. Én emlékeztem őrá, ő, pedig arra, hogy milyen madáretetőt készített, ötödikes korában! Mi ez, ha nem az alkotás dicsősége?!