Hétfői Rituál tánc után
A belső gyermekünkkel táncoltunk tegnap.
Táncaink közben hol magunknak, hol társainknak adtuk meg mindazt a szeretetteli érintést, amelyet nem kaptunk meg valamikor, gyermekkorunk bármely szegletében, bármiért, ami nekünk, túllépve a gyermekéveken, még ma is fájdalmas.
Pedig elég egy simogatás, egy cirógatás, egy „birizgálás”, ahhoz, hogy a lélek lecsituljon, hogy megértsük, akkor, és ott, miért nem lehetett mindezt megkapni, beépíteni, integrálni.
Ez nem a szülők hibáztatása, nem a közösségbe érkezés, a mandulaműtét kapcsán elszenvedett elhagyásos élmény, ez valami, ami akkor és ott nem testesült.
Tegnap adtunk egymásnak érintéseket, lágyan, szeretettel, kioldva talán azt a hiányt, és beépítve valamit, ami finom, lágy, és örömmel tölt el.
Utolsó táncunknál Gréta volt a párom. Mindketten megjártuk a „Hadak útját”, a rák mindkettőnket kicsit megrázott, de élünk, és boldogabban éljük a létet, mint bárki, aki nem járt ezen az úton.
Szeretünk együtt táncolni, valami ami mélyebb, mint a daganatos érintettség, összeköt, .
Az utolsó táncon ajándékot kaptam. Gréta, aki egész szám alatt finoman cirógatta a karomat, elvarázsolt, és újra 4 éves óvodás voltam, aki az Akácfa utcai oviban fekszik az udvari tornapadon és azt kéri, hogy „birizgáljanak”. A „birizgálás” ugyanaz volt, ami tegnap Grétától kérés nélkül érkezett.
Mikor elmondtam neki, milyen ajándékot kaptam tőle a táncban, azt válaszolta: „Te már akkor is tudtad, mit jelent az érintés…”
Te viszont, aki nem voltál ott tegnap, és nem érezhetted mindezeket a finom energiákat, az érintések csodáját, megtapasztalhatod, ha eljössz hozzám, ahol te csak fekszel a kezelőágyon, és a csodák megtörténnek.