Ma a mell UH vizsgálaton, mely természetesen negatív volt, szóba került, – hála a lehetőségért, a fantasztikus orvosi hozzámállásért, a több, mint hat éve tartó ismeretségért, mely már kezdetkor olyan volt, mintha ezt plusz ajándékba kaptam volna a daganat mellé, Mónika drnőt, csodás mosolyával, – hogy az alkotás nekem olyan tevékenység, ami nélkül nem létezhetek.
Mert amikor megformázok, elkészítek, megalkotok babákat, bábokat, figurákat, immár hosszú évek óta, ez léleképítő tevékenység.
Ez, amellyel édesapám mellett álltam és készítettem a babaágyat 10 évesen, ez, ahogy esztergáltam a középsuliban, ahogy formáztam a történelmi, irodalmi, zenei valaha élt, vagy kitalált emberek fejeit, pl. a 30 fős honfoglalás életképem fél-egyméteres figuráit 7 hónapon át, 2014-ben, ahogy készült megrendelésre 12 éves a 80 cm-es Mirr Murr, 20 éve, a hatvan centis Hakapeszi Maki, a Benedek Elek mese alapján, Kisbaconba kerülő Furulyás Palkó mese négy alakja, – melyek szintén méteresek lettek, – vagy az emberméretű József, Mária és a kisded, szintén megrendelésre, munkához, az időhöz mérten fillérekért.
Sorolhatnám azt a rengeteg figurát, babát, bábot, amely kezem alól kikerült életem során, amelyből a legszebbnek mindig ajándékba készültek, megismételhetetlen mind, de sorozatban sosem tudtam alkotni, hiába próbáltam, ráfizettem, vagy egyáltalán nem is fizették ki, mert a a sorozatos ugyanolyan alkotásokba nem lehet beletenni lelkem egy-egy picinyke darabját.
2008 táján lehetett, amikor először mondta azt egy akkori barátnőm, hogy belenézve figuráim szemébe, meglátott bennük engem.
Azt hiszem, itt a titok, itt van az, ami újra és újra arra késztet, hogy még akkor is, ha fizetnek érte, ne kérjem el, vagy ne tudjam elkérni azt az összeget, amelyet ezen munkák megérdemelnének.
Hogy az alkotásokat, amelyek megszületnek könnyű-e odaadni, elajándékozni? Minden saját alkotástól való elválás egyfajta elengedési történet, mert valahol mind bennem vannak, belőlem lettek, mégis ez a tisztelet, a szeretet kifejezésének, a másik ember iránt érzett örömnek az egyenlege is, a saját örömöm által.
Előző évszázadokban búzáért adott a cipész egy pár cipőt, a hentes húst, a a sámliért, vagy akármit adtak, akármiért. Egyiknek erre volt szüksége, másiknak arra. Nem kellett tülekedni a sok műanyag játék közt, mert volt falovacska, favonat, pörgettyű, bőrlabda, bármi, ami azért okozott örömet, mert benne volt a készítőjének a saját szakmája, hivatása iránt érzett öröme, a létezés öröme, az ajándékozás, a hála, a szeretet tárgyba öntése.
Természetesen, a cserekereskedelem már a múlté, s, mivel a pénz is energia, nem lehet enélkül az „energia” nélkül alkotni sem, mert az alapokat meg kell teremteni, de mindettől függetlenül, alkotni és ajándékozni csodálatos dolog, és felemelő érzés
Amikor fáradtan nyűgösen a miértektől vánszorgok néha haza tanítás után, ezen gondolkodom, sőt, kérdezem a testem, másfél éve, hogy kell-e, és miért kell ez nekem majd 73 évesen. A testem másfél éve mindig igenlő választ ad, mert ez egy kihívás, amely biztosíthatja az agyam frissességét, minden napi kreativitást, fényesít, újabb és újabb ötleteket szül.
Mindig van valaki, valakik, akik miatt megéri.
A csillogó szemeket látva, akár a tanítás alkalmával, akár a megajándékozott, akár a megrendelő háláját átélve, olvasva a visszajelzését.
Fotó: Balázs Zsolt évekkel ezelőtt a neten talált meg engem, velem készült fotósorozatával pályázott, az alkotási folyamatomat végigkísérve, amikor Kovács P. Szilveszter figuráját készítettem.