Van, aki azt mondja, szétforgácsolom magam. Van, aki irigyen azt suttogja, na ne, még ezt is?! Van, aki zaklatottan kérdezi, hogy lehet, hogy műtétek után öt nappal, úgy közlekedsz, mintha semmi sem történt volna?! Van, aki rémült tekintettel közli, ő bizony, nem helyesli, és bizonyára „meglesz ennek a böjtje”.
Egy hete jelentkeztem egy új másfél-másfél napos tanfolyamra, amely a kommunikáció egy új formájáról, a másik befogadásáról szól, anélkül hallgatni meg a másik embert, hogy nem nyilvánítunk véleményt, nem ráng az arcunk, nem fintorgunk, csak hallgatunk, hogy aztán minket hallgassanak meg ugyanilyen jelenlévő figyelemmel. Ez nem könnyű, nem könnyű ebben a világban, amikor sokat, sokkal többet kritizálunk, sokkal többet mutogatunk másokra, őket hibáztatva, sokkal inkább a másikat figyeljük, ítéljük meg, ahelyett, hogy a tükör előtt magunkba néznénk.
A határok felállításáról is szól ez a Co-Counselling, amelyre azt hiszem mindenkinek szüksége van ebben a világban, hiszen, a másik csendes figyelmes hallgatása egyfajta önuralmat, és önvédelmet kell, hogy maga után vonjon, hiszen, a bevonódás, legyen az ítélet, sajnálat, egyetértés, egyet nem értés, a hallgató energiamezejét borzolhatja össze.
Egy meditációban egy ménes előtt lovagoltam két lovon. Erre mondta azt a csoport vezetője, hogy szétforgácsolom magam, ami részben igaz, de ugyanakkor, ha az ember, a nő valamennyire ismeri magát, akkor tudja, hogy mennyit bír.
Emlékszem, általános iskolás gyermekeim voltak, magam tanítottam, egyszemélyes könyvkereskedőként hajnalban, vagy délután könyvért mentem, majd a belvárosból bevásárlókocsival rángattam Zugligetbe a könyveket, egy héten kétszer, háromszor tanítás után kiálltam az aulába, ahol két tapétázó asztalra pakoltam a könyveket. Ötkor keltem, tízkor feküdtem, nagy háztartást vezettem, és mindezek közben még bejött egy kétéves levelező főiskolai kiegészítő képzés is. Nem mondom, hogy lányaimmal annyi időt tudtam tölteni, amennyit szerettem volna, s nem mondom azt sem, hogy otthon békésen iddogáló férjem egy kicsit is megbecsült volna, de mindig mindenre telt az időből. Igaz, nyaralás, kávézás barátnőkkel, – nem is voltak,– kirándulás, mozi színház, mind elmaradt, mert ennyi elfoglaltság után szombatra, vasárnapra maradt a takarítás, a meleg vacsora főzése és hűtése, amely szerdáig kitartott. Tehát, mondhatni huszonkét évig nem volt életem, azt gondoltam, viszont, hogy ez a természetes, mert nem láttam kiutat. Nyáron, viszont, amikor beköszöntött a szünidő, szinte kifojt az idő a napokból, és akkor se ment a pihenés, mert folyton pörögni vágytam, hát varrtam, takarítottam, vásároltam, meg egyebek.
Amikor nyugdíjas lettem, megismétlődött, hogy megkérdeztem magamtól, hova szaladok már?
Sok minden érdekel. Alkotok, babák, bábok, élethű figurák kerülnek ki a kezem alól. Ha kell csónakot faragok a fiúunokámnak, ha kell babát, képeslapot alkotok a lányunokáknak, és velük együtt, kézműves ajándékokkal leptem meg az orvosaimat a daganatos betegségemből való kezelés időtartama alatt. Mosolyt csaltam egy ajándék babával a sugárterápia morcos asszisztensei arcára búcsúzóul. Írok, novellát, regényt, néha verset, problémáimat egyedül oldom meg. Spirituális munkáimmal, segítő tevékenységeimmel sokaknak okoztam örömet, segítettem a változásban életükben. Tanulok, tanítok, amikor lehet.
Hogy miért kezdtem most ebbe a posztba? Mert azt gondolom, a fejlődés arra is rámutat, hogy éppen mi az ami boldogságot okoz. Lehet, hogy egyedül vagyok, lehet, hogy, sőt biztos, hogy hosszú évek óta társra vágyom, de, azt gondolom, hogy nyitva a kapu. Bárki jöhet. Viszont én is szeretnék menni, sokáig, és akár a ménes tetején két lovon állva száguldani a széllel.
Mert megérdemlem.