Szombat van. Már eltelt egy hét a márciusból. Száguld velünk az idő, mintha sosem lenne vége, reggel-este, megint reggel, megint este. Mégis, ha visszagondolok az elmúlt hétre, azt kell látnom, hogy nem „csak úgy” rohan. Ha csak az időjárást nézzük, már látjuk azokat a változásokat, amelyeket mi is megélünk. Hétfőn vakító napsütés, reggel a fogorvosnál kezdtem, majd, hatalmas jóleső sétán felfedeztem fel újra a számomra leggyönyörűbb város dunai látképét, ahogy átsétáltam fotózva a Margit-hídon. Aztán keddre jött a szürke eső, majd szerdán a még csúfabb, és csütörtökre újra a vakító tavasz, hogy péntekre megérkezzen a majd 12 fokkal hűvösebb, egyre kopogó eső. Így vagyunk mi is, egyik nap csodákkal teli, másik nap keressük ezeket, és nincsenek már, majd újra várunk, újra megkapjuk, aztán megint és a kerék körbe-körbe mozog. Csodálatos, amikor a tavasz megérkezik, szellő hátán, amikor azt kívánom, fújja ki belőlem ez a tavaszi szél, – nem az orkánszerű, felnőtt embert is felborító, hanem a pajkos, kacagva kergetős, – mindazt a rossz kedvet, elkeseredést, morgásokat, hiábavalósági érzést, a közösségi közlekedés, a cipekedés anomáliáit, illetve azok rosszízű lerakódásait. Ilyenkor kitárom a karom, és azt képzelem, madár vagyok, mely magasan száll, száll a széllel, alant látva mindent, ami az embereket, itt és most boldoggá teszi. Holnap nőnap. Virágok özöne látható mindenfelé a boltokban, és a sarki virágosnál. Színek pompájában elmerülök, beszívom az illatot, a színt, a színek által átadott melegséget, fényt, és reményt.
Szombat van, már pihennem kéne, sokféle tervem volt mára, és itt a délután. De elmerengni az elmúlt hét szépségein, az is pihenés, és lazává teszi, és elfeledteti, hogy megint nem süt a nap. De bizonyára holnap sütni fog, minden nőre, minden anyára, minden kicsi lányra, és minden emberre, aki szeretné.