Ülök az ágyamban és kacagok. Jót tesz a reggeli kacagás a léleknek.
Percekig nem tudom abbahagyni, korán reggel amikor, bár nem kellett volna felébredtem, elővettem a könyvet, amit bár már olvastam jó pár éve, de most, mint az újszülött az új viccel, olyan, mintha valami nagyon régi álom éledne újjá.
Így hát most, egy-egy oldal elolvasása hangos kacagása, néha felszabadító érzéseket indít el bennem. Pedig, lehet, hogy sírnom kellene inkább, mint anno, amikor kb. 20 év után újranéztem az Angi Vera c. filmet, amelyen hosszú percekig zokogtam, és azt kérdezgettem hangosan, miért hazudtatok, csaptatok be, miért vettétek el az ifjúságom? (Ami, persze, nem igaz, mert imádtam azt az időszakot…)
A könyv, amely megkacagtat, bár írója 10 évvel fiatalabb, mint én, a 20. kiadást megért Lugosi Viktória könyve, az AJVÉ.
Nem tudom, melyik nagyanyám mondogatta folyton, de lehet, hogy az anyám, hogy „ajvé, be córesz”, vagy valahogy így. (Ez valami olyat jelent, amit ma úgy mondunk, hogy de gáz, bár nem biztos).
Az Ajvé c. könyv, kb. 1970 táján játszódik, akkor én már középiskolás voltam, mégis, valahogy visszahozza azt az időszakot, amelyet „elfeledtem”, elástam, ami visszatekintve szinte hihetetlen, de ugyanakkor ma már elképzelhetetlen, és hiába mesélnék róla az unokáimnak.
Vagy talán, mégsem? Vagy a lányaimnak? Amikor 1400 forint volt a kezdőfizetésem, amikor 2Ft volt a mozijegy, 3.50 az Olcsókönyvtár egy-egy kötete. Amikor apukám reggelente a bögrének támasztott újságot olvasta reggelizés közben, és ettől lett állítólag a gyomorfekélye, amikor egy nem körfolyosós házban, ahol laktam, mindenki úgy figyelte a másikat, aztán jelenthessenek anyunak, hogy pl. csókolóztam a kapuban, amikor 2 Ft-ot adtunk azért, mert a házmester kinyitotta este 10 óra után a kaput, ha becsöngettünk.
Amikor még minden kapu nyitva volt napközben, be-berohangáltunk az udvarokra körülnézni, vagy becsöngettünk és elszaladtunk a Szív utcában, hazafelé a délutáni suliból, ahol Győző középiskolai osztálytársam és szerelmem mindig várt a kapu előtt, mert neki más napokon volt a délutáni műhelymunka.
Most, hogy lassan közeledik egy újabb születésnapom, és nem azért, mert „öregszem” elgondolkodtatott, elgondolkodtatnak a 60-as, 70-es években játszódó könyvek, amelyek visszaidézik azokat az éveket, amikor úgy igazából próbálgattam fiatalkori szárnyaimat. Mit láttam, mit éltem? Azt, hogy apám szomorú, és folyton olvas, rádiót hallgat, tévét néz, keveset beszél, ebből kifolyólag, rengeteg kérdés bennem maradt, amelyekre sokat gondolok manapság, vajon, ki is volt az én imádott édesapám…
A közösségekhez való akkori és mostani kapcsolódásaim, mert, hogy hathetes korom óta mindig közösségben teltek életem nagy eseményei, legtöbb időm, ugyanakkor egyke lévén, mennyit is voltam egyedül, barát, barátnő nélkül. Hogy miért nehéz kérni, még mindig, és miért nehéz elfogadni, ellentétben azzal, hogy mindig is szerettem adni, és örültem, ha elfogadják, ha elfogadnak.
Az Ajvé c. könyv kacagtatóan bájos. Lugosi Viktóriával hallgatott beszélgetésből megtudtam, aminek örültem, hogy, a mai egyetemista korosztályt érdeklik ezek az évek, melyek nekem saját élményeim kapcsán megmaradtak, s amelyek, fel-felbukkannak, felszakadnak, megülnek emlékeim hegyén, egy -egy hangos kacagással.
Mindezt, így, karácsony második napján, úgy, hogy nem emlékszem, hogy lett volna anno karácsonyom, ezekben az években….