Azt hiszem a szombat, vasárnapi csodálatos időjárás volt a búcsú az indián nyártól.
Ebben a csodálatos őszben kint lenni a természetben, táncolni, menni, élvezni a napsütést, a mosolyokat, a szeretetet, a mozgás örömét mutatja meg azt, hogy miért is vagyunk itt, hogy mindezeket megteremtsük, és, ha magunknak, a közvetlen környezetünknek megteremtettük, szórjuk szét, mintha permet lenne, mindenfelé.
Immár négy éve, hogy feljárok a hegyre vasárnap délelőttönként táncolni.
Tegnap pont arra gondoltam, miközben készülődtem, épp a cipőmet húztam, hogy milyen csodás dolog, szükséglet, és függőség is, de a legjobb formájú függőség, amely minden alkalommal mást hoz, más energiával kapcsolódik hozzám, és a többiekhez, hogyha, nincs unoka-család program, nincs tanfolyam, vagy utazás, akkor mindig ott voltam, még a Covid, és tavaly az egy milliméteres, nyakunkba zúduló hódara sem tudott eltántorítani, ez alatt a négy év alatt.
Mert ott lenni egy csoda, mert mindig, ha pár másodpercre is ránk néz, kikukucskál a nap, rögzíti, hogy ott vagyunk, hogy örülünk, hogy mozgunk, hogy mosolygunk, néha sikítunk, együtt és külön, de építjük életünk boldog pillanatait.
Amikor a kifogások nem léteznek, amikor a halogatás nem téma, amikor az énidő, a figyelem, az önszeretet, a létezés szabadsága, a választás teremtő ereje ami motivál, na ezek a vasárnap délelőttök.
Az a formálódó, alapjaiban változó, de stabil maggal rendelkező táncos körben minden korosztály megjelenik, s ez jó, mert egymás energiáiból építjük tovább a testünk lelkünk, töltődünk, és támogató energiát kapunk, MERT LÁTSZUNK!
KÖSZÖNÖM A TESTEMNEK, HOGY TUDJA, HOGY OTT VAN, HOGY VELEM, ÉRTEM VAN!
HÁLA A TÉRNEK, A TÁNCNAK, A LEHETŐSÉGNEK, A HELYNEK, A TÉRNEK, A KÖZÖSSÉGNEK, A ZENÉNEK, A LÉTEZÉSNEK, AZ ÉLETNEK, A MOZGÁSNAK, A MERENGÉSNEK, A LÉLEGZETNEK, A KAPCSOLÓDÁSNAK, MINDENNEK, AMITŐL A VILÁG SZEBB LESZ, VELÜNK ÉS ÁLTALUNK.