Tanítási napjaimon, kedden, csütörtökön fél négy, vagy négy óra, amikor megébredek, általában, nem is tudok tovább aludni, vagy meditálni próbálok, vagy számolok visszafelé, olvasok, vagy felkelek, és kezdem a napom.
Még van dolog ezzel, mert ez a fajta vehemencia, mellyel a szervezetem az adott napra készül, felesleges, hiszen, kevesebbel is el lehet lenni, legalábbis úgy érzékelem a környezetem reakcióiból.
De, azt valahogy sosem fogom tudni elengedni, azt a belső örömet, ami táplál, hiszen látom, hogy egy eladdig mindent tagadó gyermek boldog lesz, mert létrehozott valamit, amit sosem hitt volna magáról.
Sosem készültem pedagógusnak, soha nem gondoltam, hogy a tanítás, a gyerekekkel közös alkotás, és a teremtés ilyen tere, ennyire adhat, bár sokszorosan erőm veszi, de ugyanakkor ad, és továbbvisz. Ugyanilyen öröm felnőttek tanítása, segítése az élet útjain. Ezért sem hirdetem magam, mert azt mindig elfelejtem, hogy a sikerek tukmálása nélkül ez a világ nem működik, amelyben itt, most élünk. S ez nem én vagyok.
Sok mostanában a hír. Sok az ármány, szúrósan nézegetik, aki hisz változatlanul abban az erőben, amit képvisel.
Mert bármi is a hivatás, amelyet választottál, vagy választatott veled az élet, ha a hivatásod, akkor ott a hit, ott kell lenni a hitnek, abban, hogy amit te teszel, azzal jót teszel.
Amikor egy elakadt gyermek, vagy felnőtt a velem való kapcsolódás után változik, boldogabb lesz, hinni kezd magában, legyen az a tanítás, a közös munka egy családállításban például, akkor az mindkettőnknek jó, mindkettőnk élete fényesedik benne, általa.
Nekem azt mondja a belső hangom: „Légy, hiteles, higgy abban, hogy amit adsz, mert arra nagy szükség van ebben a világan, hisz másképp nem lehet.
De, ha nem ez a hited, akkor ne irigyeld, amit mi teszünk, én teszek, akik hiszünk ennek az útnak a szükségességében.
Csak kérdezzük együtt: „Hogyan lehet ez még jobb, mi más is lehetséges?”
És még fényesebb lesz a világ körülöttünk.
Így legyen.
Ámen.