Január elsején napsütésre ébredtem. Korán volt, a kinti hőmérő 1,2 fokot mutatott. Még egy kicsit zsörtölődtem magammal, hogy miért találta ki a kis kobakom, a testem, és a lelkem, hogy nekem január 1-én táncolnom kell a Gelllért-hegyen, de aztán lecsendesítettem a bennem örökké ellenkezőt, s nehezen bár, de kitaláltam, mennyi réteget veszek magamra, hogy ne fázzak, és ne is legyen melegem.
Na, persze, elképzelni, mindig csak előző történetekből lehet, –tehát az előfeltételezés ilyen esetben, előző táncos alkalmakra vonatkozik, amelyek ugyanúgy egyediek, egyszeriek és megismételhetetlen voltak, ahogy minden az életben, – lényeg, az öltözködés sikerült, (többszöri kísérletre 
), felül hat réteg, alul kettő.
), felül hat réteg, alul kettő.Amúgy nagy télen is – (mínusz 10-nél lejjebb,), egyszál nadrágban járok, mert nem bírom a harisnyanadrágot a nadrág alatt.
Most érzem hiányát a szoknyáknak, egyrészt, mert tánconi nőiesen szeretek, másrészt, pedig, akkor értelmet nyer a meleg harisnya, és rá a cicanadrág. Áthidaló megoldásként egy olyan pulóvert öltöttem magamra, amelyre gyárilag egy vidám szoknyácska van varrva.
A buszon az Örsig vetkőznöm kellett, akkor még nem tudtam, hogy visszafelé visszasírom a 25 foknál is melegebb buszt.
Már tudtam az útvonalat, négy jármű, egy órás az út, – ötödször mentem a szabadba táncolni, – ha semmi sem megy el az orrom előtt.
Egy óra tíz perc alatt Kőbányáról a Gellért-hegyre értem. Az idő csípősen marta arcom, az emelkedőn, egy ismeretlen táncostárssal való beszélgetés lihegésbe fúlt, de odaértünk.
Más alkalmakhoz viszonyítva, sokkal többen voltunk, és negyvenöt perc múlva még többen.
A napsütés fél órán át értünk ragyogott, azért a majd negyven emberért, aki a még mindig nyári pompájában ragyogó füvön önmagáért, egymásért, az újévért, a földért, Magyarországért, és a szeretetért táncolt. Egy nő levette a cipőjét, és húsz-huszonöt percen át mezítláb ropta., mégis az látszott, hogy melege van.
A boldogságot nem lehet mérlegen lemérni. A boldogságot nem lehet várni, ha az ember, a nő, a táncos nem tesz érte semmit. A boldogság egy-egy perc, másodperc, de lehet negyvenöt is. Mi tesszük azzá a perceinket, a létünket, az életünket azzal, hogy esetleg levesszük a cipőnket, miközben kint 5 fok sincs.
Az, hogy hány évesek vagyunk, és, hogy milyen évet írunk, csak számok, semmit nem jelent, ha nem töltjük meg tartalommal, élményekkel, szeretettel, szerelemmel, tánccal, kacagással, sikoltással, öleléssel.
Tegyünk érte, ha még csak virtuálisan is, hogy minél előtt még többen táncolhassunk, magunkért, az életért, és mindenért, ami körülvesz, mert „az élet szép, tenéked magyarázzam?” (Heltai Jenő: A néma levente)