Egy verőfényes, napos reggelen az erdei tisztás szélén álló fák irányából halk, de hosszan tartó reccsenés hallatszott. A reccsenés egy rég kiszáradt, korhadt facsonk irányából érkezett, amely ki tudja mióta szomorkodott már az ösvénytől kicsit beljebb, megbújva egy csodásan zöldellő fenyő mögött. A reccsenéssel egy időben kétfelé nyílt a törzs maradéka, kigurult belőle valami, ami olyan volt, mint egy mogyoróhéj, és egyszer csak egy fej, csápok, majd két csodálatos szárny bukkant elő belőle, egy vakítóan színes pillangólány…
– Végre megérkeztem – sóhajtotta. Csillogó szemmel körbenézett, jólesően, kinyújtóztatta csápjait, megrázta szárnyait, majd bukfencezett egyet a levegőben. Végre szabad volt. Gyöngyházfényben pompázó szárnyait a napsugár cirógatta, lágy szellő simogatta, előtte volt a horizont, feje felett a kék égen, apró pici fehér felhők suhantak. A magasban madarak szálltak, csiviteltek, élt, mozgott, rezgett a lég, csillogó és vidám volt minden. Kicsit távolabb a réten vadvirágok bólintgattak, énekeltek, boldogságukat rengeteg színnel fejezték ki, amelytől szinte káprázott a szem.
A csodalény pillangószárnyaival forgott, pörgött, halk sóhajok hagyták el picinyke keblét, ahogy a lába alatt lévő föld stabilitását próbálgatta. Amikor, pedig egy virág kelyhében megülő harmatban meglátta saját képmását, vékony hangocskáján felkacagott, mert amit látott, igencsak kedvére való volt.
– Micsoda kaland lesz élni! – gondolta, és jó mélyen beszippantotta az ébredő természet illatát.
Oly boldoggá tette mindaz, amit látott és érzett, hogy észre sem vette, valaki a szomszéd facsonk tövéből figyeli őt.
Egy kis zöld manó tátott szájjal figyelte a csodás jelenséget. Annyira lenyűgözte a látvány, hogy észre sem vette azt a változást, amely végbement benne, mert, ahogy a nyakát nyújtogatta felé, aztán jobbra és balra, rejtekhelyéről kifelé nézegetve, a nyaka egyre hosszabb és hosszabb lett.
– Hát ez így nem lesz jó, – gondolta, s mert megnyúlt nyaka végén feje egyre nehezebbnek tűnt, így, hát, amilyen csendben csak lehet felemelt egy lehullott ágat, s a fejét kitámasztotta vele.
A közeli rókagombatelep kis lakója volt ő, Zeller.
Zellert mindenki ismerte a környéken, hisz messze földön híres volt huncutságairól, kíváncsi természetéről. Különleges manó volt, nevét születésekor a szobát körülölelő jellegzetes kicsit csípős zellerillat ihlette. Ahogy cseperedett, és babamanóból daliás manóherceggé nőtte ki magát, sajnos a jellegzetes illat elillanni látszott, de ő ezt nem bánta, tettei, és nem az illata volt már akkor az ismertetőjele.
Zeller is nagyon szeretett élni, lábait belelógatni a közeli patakba, szerette nézni, ahogy a lemenő nap rózsaszínre színezi a horizontot, szeretett barátkozni erdei állatokkal, madarakkal, pillangókkal, sokszor és hangosan kacagott, s vele kacagtak barátai is.
Délutánonként rendszeresen, amikor anyukája négy kisebb manótestvérét próbálta elaltatni, Zeller lábujjhegyen kiszökött, és elindult új élményeket gyűjteni, vagy újabb csínytevés lehetőségeit keresni.
Így látta meg a pillangólányt is….
Szerelem volt az első látásra…
Még a szája is tátva maradt, rejtekéből nézte a csodálatos pillangólányt, figyelte, hogy pörög, forog, próbálgatja szárnyait, együtt hajladozik, a friss tavaszi szellő ütemére hajladozó bokrokkal, vagy, ahogy a méhecskék, és rovarok röptét figyeli, hogy aztán újra és újra megnézze magát a harmatcseppekben, mint, aki biztosan el szeretné hinni, hogy tényleg ő az, tényleg megérkezett ebbe az új világba. Zeller figyelte, ahogy a csodás látomás jobbra-balra billeg, forog, felugrik, néha egy-egy virág kelyhéhez hajol, hümmög, mosolyog, pörög, a hátán lévő szárnyak rezegnek, csillognak, néha picit önálló életre kelnek.
– De jó lenne repülni! – Elég halk volt a hang, amely a lányka felöl érkezett, miközben szárnyacskáit próbálgatta, Zeller mégis meghallotta.
– Vajon ki ő, és hogy kerül ide? – törte a fejét Zeller. Ő mindig azonnal tevékenykedett. Ha meglátott egy csínytevésre alkalmas lehetőséget, nem sokat teketóriázott, már ott is volt, és vállalta a kockázatot, akármi is lett a következménye.
Sokszor csípték pirosra a méhek, kergették meg a nyulak, lovagolt őzek, rókák hátán, tornázott az erdei tornapályán, röpült ide-és oda, törte össze magát nemegyszer, de ezt az egy helyben ugrabugrálást nem ismerte, és nem is értette.
Nem tudhatta, persze, hogy a számára oly kedves jelenség, épp csak az imént került erre a világra, talán pontosan akkor, amikor Zeller épp gombaházuk ablakán mászott ki, hogy minél előbb kedvenc tisztásához érjen.
A lányka ekkor kezdte megunni az ugrabugrálást, inkább valami újra vágyott, úgy döntött hát, bejárja a területet, megnézi, mi ez a hely, ahova keveredett.
És akkor, abban a pillanatban, meglátta, hogy egy hatalmas zöld szem és valami, vagy valaki, egy fa mögül, néha vissza-visszabújva oda, száját tátva les rá.
– Ó, jaj, micsoda ez a zöld lény, aki a fejét egy faággal tartja maga felett?!
Azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg van ott valami, vagy valaki, kicsit reszketve, lassan közeledett hozzá. Zeller próbált beleolvadni a tájba, míg egy váratlan pillanatban ugyanazon a helyen bukkantak fel, és riadalmukban, mindketten hatalmasat ugrottak. Ettől az ugrástól Zeller feje a helyére került, viszont így egy fejjel kisebb lett, mint előtte volt. Ez persze az ijedelmen nem változtatott, sőt azon sem, hogy Zeller szíve oly hangosan dobogott, hogy azt hitte az egész rét, és erdő összecsődül szíve dobogásának hangjára.
Ott állt előtte a csillogó szárnyú csoda, Zeller, pedig nem tudta, mitévő legyen. Elbújjon, vagy elé álljon, azt érezte, hogy szíve majd kiugrik pici mellkasából. Dom, dom, dom, dübörgött a szíve, és vele a vére is, ő pedig megpróbálta, mindezek ellenére mozdulatlannak, egy érdekes fának tettetni magát.
A leányka egész közel hajolt a fának álcázott Zellerhez, és kíváncsiságból megtekerte az orrát, vagy, amiről nem tudta igazából, hogy az orra, de az nyúlt ki leginkább a magát fának tettető Zellerből.
– Ki vagy te, és miért vagy ilyen zöld?
Válasz helyett egy hatalmas tüsszentés érkezett, aztán még vagy húsz, mert a lányka kézfejéről a virágpor Zeller orrába került, amikor levegőt vett végre, hiszen addig szívdobogását a levegő benntartásával próbálta lecsendesíteni.
A lányka egész testét megremegtette a sok orkánerejű tüsszentés, szárnyai összeakadtak, és a döbbenet vörös csíkokat festett arcára.
– Ki, ki vaaagy te? – dadogta, de, már nem mert Zellerhez érni
Zeller tüsszentései csillapodtával, tisztességgel, mélyen meghajolt.
– Zeller vagyok, zöld manó, a közeli rókagombatelep lakója, négy kisebb testvérem van, én vagyok a legidősebb, ez a rét a kedvenc játszóhelyem. És, te ki vagy?
– Sajnálom, kedves Zeller, zöld manó, – felelt a lányka, immár kissé nyugodtabban, és mélyen meghajolt,– nem tudom, ki vagyok. Imént születtem, abból a repedt fából gurultam ki erre a rétre. Sosem jártam még erre, sőt, igazából soha sehol nem jártam ezelőtt.
Zeller megkönnyebbült.
– Gyere, segítek, hátha van valami jel, ott, ahogy megszülettél, hogy ki vagy, és miért kerültél ide! – és odabukfencezett a repedt fa mellett, a nap sugarai által szikrázó, nagyméretű mogyoróhéjhoz, majd örömmel emelt fel mellőle egy picinyke dobozkát.
– Találtam valamit! – és a dobozkát a lányka felé nyújtotta, aki épp, hogy a kezébe vette, az csilingelő hangot hallatva, kinyílt. Belsejében, pedig egy kis pergamentekercs rejtőzött.
Zeller odakapott, és jól is tette, mert a dobozka hirtelen be is csukódott.
– Hú, de izgi! – Zeller izgatottan bontogatta a pergament, olvasta, – nézd, csak itt le van írva ki vagy te, tudsz olvasni? – Ám a leányka lesütötte a szemét, szárnyait összekapcsolta, és szomorúan rázta a fejét.
– Nem baj, – nyugtatta meg Zeller, én már iskolás vagyok, kicsit lassan, de el tudom olvasni neked, mi van ideírva. „Ezen irat tanúsítja, hogy II. Susilda királynő és III. Pipúria király frigyéből született hercegnő, Kökörcsin, a mi lányunk, akit ki kellett menekítenünk az udvarunkból, mert veszélyben volt az élete. Kérjük, mindazokat, akik találkoznak vele, és hajlandóak őt megmenteni, házukba, szeretetükbe fogadni, szeressék, és támogassák helyettünk is!”
Kökörcsin szeméből ekkorra már ömlöttek a könnyek. Zeller átadta neki a pergament, amelynek az alján bizonyítékul, ezüst toll lebegett. Meghajolt előtte, és a kezét nyújtotta.
Kökörcsin még hüppögve ugyan, de elfogadta a felé nyújtott zöld, kicsit szőrös manókezet, belecsúsztatta saját pillekönnyű kezecskéjét a megnyugtató másik kézbe, és lassú léptekkel elindultak Zellerék háza felé.
Zeller annyira boldog volt, hogy egész úton az otthonról, a tesóiról, anyukájáról, és apukájáról mesélt, nem is vette észre, hogy Kökörcsin figyel-e, de érezte kezében a kezét, és ez elég volt ahhoz, hogy a szíve megint ki akarjon szakadni kicsiny kebléből. Ahogy egyre közelebb kerültek gombaházukhoz, és még mindig foghatta Kökörcsin kezét, a dübörgés a mellkasában finom dorombolásra váltott, mert már biztos volt abban, hogy a manósors neki teremtette Kökörcsint, és megfogadta, hogy pár manóév múlva, feleségül is veszi.
– Máshogy nem is történhet! – döntötte el, és Zeller, bár huncut manó volt, mindig megtartotta a szavát.
(A mese folytatódik, majd lehetőséged lesz megismerni a további történeteket. Zeller figuráját magam készítettem. Bármilyen mesefigurára vágysz, keress bizalommal, és elkészítem.)